Szegedi hó

Azt hiszem, 2009-ben született ez a novellám. Mivel már nem túl valószínű, hogy újra szegedi diákújságnál dolgozzak valaha is, ahol aktualitása lehetne, hát kiteszem ide. 

Fiatal szerzetes állt a villamosmegállóban, pont olyan, amilyeneket olyan gyakran szoktam látni akkoriban a városban. Az egyik karját kissé maga elé emelte, úgy nézte a ruhaujján megülő hópelyheket. Lassan olvadtak el, hosszú percekig fehérlettek a sötét szöveten.

 Különös hó hullott aznap Szegeden, szabályos csillagforma, de az emberek mintha nem látszottak volna ezt észrevenni. Sietősen lépkedtek tova az Irinyi épület, vagy a Dóm tér irányába, dolgos vegyészek és jövendő matematikusok. Elfoglalt családanyák, kisgyerekek, diákok tülekedtek az érkező szerelvényhez, és eszelős tekintetű, kancsal koldusok járkáltak közöttük. A barna csuhás alak csak állt az újságosbódé védelmében, vigyázva, nehogy  lesodródjanak a csillagai, és megbűvölten bámulta a hóesést.

Jó lett volna megállni mellette, és kérdezni tőle. Talán valamiféle bölcsességet vártam volna, de inkább azt hiszem, egészen vidám dolgot mondott volna, mert fiatal fiú volt, kedves, rajongó arcú. Olyan, aki teljes szívvel csodálja az Istene teremtette gyönyörű világot.

Zuhogott a hó, ez a rajzolni valóan csillagformájú, és én tovább utaztam egy másik, távoli cél felé.

De ez már régen volt, évekkel ezelőtt.

Azóta már ritkábban járok a Dóm tér környékén, és nem találkozom a szerzetesekkel. Úgy tűnt a semmibe ez a három és fél év, hogy észre sem vettük: hiszen tanóráról tanórára szaladtunk, néha negyed órával előbb lógtunk ki a teremből, hogy nehogy lekéssük a következőt. Különösebb lelkesedés nélkül hallgattuk a tanárok szavait, számoltuk a perceket, és haragudtunk azokra, akik közbekérdeztek, tovább nyújtva ezzel az előadást. Igyekeztük belezsúfolni a hathetes vizsgaidőszakba a tizenkét vizsgát, aztán koncerteken ordítottuk ki magunkból a feszültséget.

A bulik… „TTIK”s meg „felező” buli, koncertek, ahol az első sorokban álló fiúk kieresztik a gőzt, és „bikából” a tömegbe rohannak, vagdalják egymást, „pogóznak”, vagy csókolóznak, a random szembe kerülő lányokkal. Egyszer láttam egy hat-hétfős társaságot: azt hittem párok, de később láttam, hogy igazából minden lány táncolt és csókolózott minden fiúval. Így ismerkedünk, alkoholtól, vagy valami mástól üveges szemmel bámulunk egymásra. „Jó buli volt” mondjuk aztán.

Nincs időnk. Nincs időnk megismerni, elfogadni azt, akivel a „buli hevében” vagy épp az internetes oldalon összesodródtunk. Nem számít, ki van a mögött az on line szóáradat mögött, kivel váltunk üzeneteket, vagy ki az, akit két órát szorongatunk a koncert alatt. Éppcsak rápillantunk, aztán futunk is tovább, cipeljük a magányunkat, és nagyot álmodunk a sose látottról.

Lassan közhellyé válik, de összemosódik a valóság meg a képzelet, a filmjeink, virtuális valóságaink éppoly reálisak, mint a hétköznapi életünk, sőt, néha igazabbnak tűnnek. Blogolunk, chatelünk, álarcokat hordunk, „avatart”, „nicknevet”, és próbálunk elevenen is hasonlítani az általánosan elfogadottra. Ezt is várjuk el. Valami tökéleteset, filmszerűt.

Gyors kaja, gyors tanóra, gyors randi. Aztán gyorsan valami örömforrás. Egyre zaklatottabban, egyre türelmetlenebbül hajszoljuk az időt, a diplomát, a boldogságot…

És nemhogy a hóesésre, de a másik emberre sem figyelünk. Félre hajítjuk, ha nem tökéletes. Pedig még az élettan előadáson is elhangzik, hogy már csak a DNS-e miatt is mindenki egyedi kincs…

Zuhog a hó Szegeden. Reggel óta hullik, hol hatalmas pelyhekben, hol apró szemekben. Alig látok, olyan sűrűn szakad, egy-egy pihe a szemembe kerül, néha a szél a nyakamba hajít egy maroknyit, hiába burkolózom a sálba és két pulóverbe.

Egy barátnőm hógolyózni hív. Jó lenne otthon maradni a melegben, és haladni valamicskét a következő zéhá anyagával… de most le kell fagyasztani a kezem a kesztyű nélkül gyúrt hógolyókkal, és végig kell vágtatni a városon, Móni után, csizmasarkat próbáló bakugrásokkal utolérni a trolit, és fahéjas cappuccinot kortyolni a Palánkban. Élni, élni, élni, a fenébe is, rámosolyogni a széllel dacoló biciklisfiúra és megtalálni magamban azt a kislányt, aki még a szerzetes naivitásával csodálta a világot.

Mesemondó száriban - oltárt avatunk

- egy igazi szári hossza hat méter

- Dzsagannáth szekere, amelyet Nandigosnak neveznek, 13,7 méter magas, és 18 kereke van.

- a szekér egy kereke nagyobb egy embernél, mégis újraépítik kétévente

-  A Nátja-sásztra a táncművészet kézikönyve, a Silpa-sásztra a kőfaragás, szobrászat tudománya, a Vasztu-sásztra pedig az építészet és térrendezés szaktudománya. A Natyasastrát, Bharata írta. Ő volt aki száz fiával továbbadta.

 Történt egyszer, hogy Kiskunhalason ötven óvodásnak készültem mesélni egy könyvtárban. Töprengtem a dolgon, hogy ennyi töméntelen gyerek hogy marad egy helyben negyvenöt percen keresztül, mert leginkább sehogy. Az után eszembe jutott, hogy réges-régen a Művészetek Völgyében láttam egy indiai táncosnőtől kézjeleket, amiket a közönség is kipróbálhatott. Még napokig sikerült is megjegyezni, itthon megmutattam a barátnőimnek, aztán feledésbe is mertül az egész. A fellépés előtti kétségbe esett műsortervezés közben viszont bevillant ez az emlék, nosza neki is álltam kutakodni az interneten, hogy milyen kézjelek is léteznek... 

Így találtam meg az azóta állandóan használt mudrákat, és még sok mást is. De nagyon sajnáltam, hogy amikor megkérdezik, hogy hol tanultam, azt kell felelnem, hogy az internetről. Néha nem is volt könnyű egy-egy új jelre bukkanni, mert minden ugyanazzal a néhány, "gyógyító" mudrával van tele, hiányzott valami igazi útmutatás. 

Végre szeptemberben indult egy ingyenes odisszi óra az indiai nagykövetségen Budapesten, ahol személyesen is megismerhettem  Túri Virág Rékát , akitől azóta is tanulok táncolni. Rékának nemrégiben saját táncstúdiója lett, ahová új oltár került. Itt a szeptember óta tanuló kezdő táncosok is kipróbálhatták magukat közönség előtt, de táncolt nekünk és az oltárnak a haladó csoport is. Láthattunk egy izgalmas kortárs táncot odisszi elemekkel, meghallgattuk Virág Réka előadását Indiáról, utazási élményeiről, például arról, hogy hogyan zajlik egy szekérünnep Indiában.  Én pedig meséltem. 

A haladó csoport tánca egészen orkán erejű volt. Előadták azt a Mangalacharant is, amit mi tanulnunk, de tőlük látni egész más volt. Minden táncos lábán csörgőfűzér volt, szépen kigyakorolt, már-már akrobatikus mozdulataik voltak.
Az oltár avatásában aztán mi, kezdők is részt vehettünk, virágszirmot szórtunk, hallgattuk az indiai dalt és a kagylókürt hangját.

Majd újabb táncot láthattunk a haladóktól, amikor pedig már azt hittük, hogy ezt lehetetlen fokozni, akkor jött a kortárs tánc, Virág Réka és egy régi, táncművészeti főiskolai barátnője előadásában, egy Misztrál szám és indiai zene keverékére. Már az indiai táncnál is megfigyeltem, hogy bár a legtöbb táncos arca szoborszerű, merev, Virág Rékának nagyon-nagyon finom vonású, eleven arca van. Ahogy az indiai táncban is táncol a szem, az arc, úgy ebben a kortárs darabban is hangsúlyos volt, nem csak a mozgás közvetített érzelmeket. Érdekes volt a modern táncos mozdulatok mellett ráismerni egy-egy indiai táncból ismert kézjelre. Lírai volt, gyönyörű. 

Az esztétikai élmény után gasztronómiai jött, édes halavát, fűszeres tejes teát és valami rettentően csípős rizst kaptunk. Na ennél a pontnál kezdtem kétségbe esni, mert éhes voltam én, de az a rizs tényleg szörnyen csípett. Már éppen azon voltam, hogy szégyen nem szégyen, de inkább kérek egy pohár vizet, amikor az egyik haladó csoportos táncos rám szólt, hogy meg ne próbáljam, rosszabb lesz tőle. "Edd csak meg, utána kapsz halavát, és majd jó lesz!". Jelentem, túléltem. 

Amikor pedig már mindenki jóllakott, elindult a kötetlen beszélgetés, aminek során többen próbálták tőlem eltanulni a sárkányos kézjelemet és igyekeztek nem csomót kötni az ujjaikra. 

Mindenestül fantasztikus élmény volt számomra ez az ünnep, az avatón részt venni és kagylókürtöt hallgatni már-már misztikus volt. Igazi, indiai száriban mudrákkal mesélni, szintén száriba öltözött táncosoknak... erre már meg se próbálok szavakat keresni. Ismételni kéne. És azóta is kísért a gondolat, hogy el kéne jutni Indiába.

pár érdekesség:

Odisszi

Az indiai klasszikus templomi táncok egyike az Odisszi, amely első látásra líraiságával, kecsességével emelkedik ki a többi közül. Az egykor pompázó templomi környezetben előadott táncok híven tükrözték a táncosnők lelki alkatát, akik kifinomult művészi készségüket a védikus történetek táncban való megjelenítésében bontakoztatták ki. Isten szolgálata iránti elkötelezettségük a mindennapi életükre is kiterjedt, férjüknek magát az imádott Istent tekintették, a templom környezetében laktak, és részt vettek az ottani életben.

forrás


Ratha-Játrá fesztivál

A Ratha-játrá fesztivált az Orissza állambeli Puriban tartják, Asada hónap (június-július) újholdjának első napján. Dzsagannáthát, Balarámát és Szubhadrát hatalmas szekereiken végighúzzák Puri főútján. Nagyon izgalmas fesztivál, amelyen több mint félmillió ember vesz részt. Úgy tartják, hogy az Úr Dzsagannáth nem különbözik Krisnától. A Páhandi, vagyis az a menet, amelyben a múrtikat a templomból a szekerekre viszik, a fesztivál legszínesebb része. Ehhez a folyamathoz legalább hat erős felépítésű púdzsárira (papra) van szükség, akik az Úr ezen hatalmas formáit megfogva a hatalmas szekerekre teszik őket. Miután a múrtik elhelyezkedtek szekerükön, elindul a menet. A hatalmas szekereket végighúzzák a Dzsagannáth- templomtól a Gundicsá-templomig vezető Grand Road-on, ami körülbelül három kilométeres távolság. Orissza királya eközben egy arany nyelű söprűvel söpri, tisztogatja az utat a szekerek előtt. Miután a múrtik megérkeznek a Gundicsá-templomba, kilenc napig ott maradnak, s csak a tizedik napon térnek vissza a főtemplomba. Ezt Bahuda-yátrának, vagyis visszatérő szekérfesztiválnak nevezik. E két fesztivál ideje alatt a nem hindunak született emberek is lehetőséget kapnak arra, hogy láthassák az Úr Dzsagannáth múrtiját. Egyébként az év többi részében a múrtik a Dzsagannáth-templomban vannak, ahová csakis született hinduk léphetnek be. Dzsagannáth szekere, amelyet Nandigosnak neveznek, 13,7 méter magas, és 18 kereke van. Élénksárga és vörös színű szövet fedi, s a szekér tetejét Visnu harci korongja díszíti. Balaráma szekere 13,2 méter magas és 16 kereke van, Szubhadráé pedig 12,9 méteres, és 14 kereke van. A kormányszerkezet nélküli szekerek húzásához legalább 4 000 ember szükséges.

forrás


http://krisna.hu/w/?q=node/4515 

Ortutay Gyula: A csillagok szíve

Irodalom, gasztronómia, szerelem 

a tűzbe bámuló sivatagi pásztorok szavában még az ősi Afrika sejlik fel, a karavánok és vándorkereskedők még mesével fizetnek az éjszakai szállásért, a szavannák dús bozótjaiban küzdelemre induló harcosokat nem csak fegyverhordozók, hanem diallikis kísérik – Afrika középkorának lantosai. "

385. oldal

Már igen régen áhítoztam erre a könyvre, legalább egy éve keresem hiába, de lehet, hogy még több is. Ez is egyike azoknak a könyveknek, amik a szegedi Somogyi Könyvtárban nem volt meg, a Fehérváron a megyeiben sem, a központi Szabó Ervinben szintén nem, és az egyik fehérvári fiókkönyvtárban, a Budai úton leltem rá, több, hasonlóan régen és hiába keresett mesekönyvvel együtt.

Sajnos az általam olvasott példányt már a könyvtár újra kötötte, nem ilyen szép, lila-sárga-csillagos borítója van, de azért nagyon szerettem a lehetőséget, hogy végre kézben tarthatom. Ez a könyv is a Móra Kiadó Népek Meséi sorozatának egy tagja, maga a kiadás is igényes. Az illusztrátor remek munkát végzett: sajnos Molnár Ágnestől az interneten más képeket nem találtam, de a könyvhöz készült rajzai gyönyörűek. Vissza adják a mesék hangulatát, illenek az afrikai népekhez is. Kétféle rajz van benne: az egyes mesék elején pici, barna-fekete, mulatságos rajzok, amik az egyes mesék tartalmára utalnak, illetve vannak benne egész oldalnyi, a borítóképhez hasonló alapszínű, szépen kidolgozott, élénk szívű képek is. Ha valakinek a kezébe kerül vagy meg van otthon a könyv, mindenképpen érdemes nézegetni, gyerekekkel együtt is.
A mesék gyerekmese-volta ismételten vitatható persze, mint a legtöbb népmesés kötetnél. Nem először írom le, hogy az ilyen könyveknél a felnőttnek érdemes előre elolvasni a könyvet és válogatni belőle a gyerek életkorának megfelelően.

Ez a könyv sem a gyerekeknek olvasható-mesélhető mesékkel nyűgözött le, mint inkább egy egész csomó érdekességgel. De lássuk, milyen kincsekre bukkantam:

Elsőnek mindjárt itt van Aromó, "a fékezhetetlen agyvelejű nyúl", aki Lázár Ervin figurája. Úgy tűnik, Lázár Ervin is olvashatta a róla szóló, afrikai meséket, és innen vette a nevét. A nyuszi szerepel az „Aromo nem hagyja a feleségét” című történetben, melyben a házasulandó férjjelölt nem más, mint ő maga, Aromo, a nyúl. A mese végén az egyik állat ki is mondja: „Aromo mindnyájunknak túljár az eszén”.Ugyanő, ugyanezen a néven egy másik történetben is szerepel. 

Mondhatjuk, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő Aromója úgy néz ki, afrikai származású. 

Az után van ennek a könyvnek egy érdekes gasztronómiai vonatkozása is:  Az okos Hatumata Djaora című mesében az okos lány mindenféle ételeket küld a kérőjének, ezek az ételek jelzésként is szolgálnak. A tálban többek között piros és fehér kóladió van, a napok múlásával több lesz a fehér, a végén egyáltalán nem küld már pirosat. És nem véletlenül.

"Az afrikai bennszülöttek számára a kóladió nemcsak mint élvezeti szer játszik szerepet, hanem az udvariassági formák kifejezője. A fehér vagy halványrózsaszín kóladióval történő kínálás barátságot, szívesen látást, beleegyezést, kedvező választ jelent, a vörössel való kínálás mindezeknek az ellenkezőjét. " 

forrás:bővebb infó a kóladióról itt

A harmadik dolog, ami nagyon megtetszett a könyvben: a szokásos fabulák és legendamesék mellett sok történet szól állhatatos szerelemről, bölcs, hős asszonyokról, akiket nagyon szeretett a férjük. A témában a kedvenceim lettek:

Buge Korroba

a meséről röviden: 

a mese címszereplője egy olyan férfi, aki hiába verik a harci dobokat, nem megy csatába, mert butaságnak tartja a háborút, nem akarja magára hagyni a nőt, akit szeret. később bebizonyítja a falunak, hogy mégis csak hős, ha van értelme síkra szállni egy igaz ügyért, és még a feleségét igaztalanul bántó embereken is bosszút áll. 

A Gyáva Samba

a meséről röviden: 

Samba ellenben olyan férfi, aki puszta gyávaságból nem háborúzik. El is űzik otthonról és minden lányos háztól, amint megismerik a természetét. Végül mégis megházasodik, ez úttal a házasság után derül ki, hogy milyen is ő valójában. A felesége erre ezt mondja:

"Azért, mert Gyáva Samba vagy, még nem kötök útilaput a talpadra. Szép is vagy, meg szeretlek is, majd segítünk valahogy a dolgon". 

Az asszony magára ölti az ura harci öltözékét, ő indul a csatába helyette. Ez Sambában mégis felébreszti az önérzetét, legközelebb már ő megy csatába. 

Egy más témában íródott, de nagyon megérintett a Tűz a hegyormon című mese is, de ezt is inkább felnőtteknek ajánlom. Kisebb gyerekeknek talán a Miért lóg fejjel lefelé a denevér a fáról? címűt érdemes olvasni belőle. 

Újabban szokásommá vált, hogy összegyűjtöm a népmesék furcsa szerzeteiről szóló idézeteket, ebben a könyvben a "bestiáriumom" megint bővült pár különleges lénnyel: 

Találtam apró manócskákat, akik az írek, skótok, angolok erdei manóira emlékeztetnek. A kulementik című mese párja például A Péter és a manók című történet. Az afrikai manók persze egy kicsit másmilyenek:

"kulementik: mesebeli őserdei alakok, akik éjszaka tűnnek elő és inkább nevetségesek, mint félelmetesek, a guineai törzsek ostobának tartják őket"

84. oldal, csillaggal jelölt rész

A másik kedvencem egy madagaszkári tündér, Rafara, a víz lánya lett:

"A Víz Leánya – így mesélik a Vének – kagylóhéjjal fedett, korall fallal védett palotában lakott a Zöld Víz mélyén. Szépséges volt Rafara, arca finom és halovány, mint a rózsaszirom, tűzszínű haja nagyszerűen illett tengerzöld szemeihez."

376.


"A palotából kijött Rafara, és elébük ment. Beszélt, és a hangja dalolt. Sok-sok rabszolgalány követte, akik – akárcsak Rafara- hosszú, tűzszínű hajukba öltöztek."

380.

Végezetül még egy idézetet tennék ide, ami a furfangos antilopról szóló mesék egyikében van. Maga a kép megdöbbentően békés és szép, mint egy festmény. 

"… béke és nyugalom honolt köröskörül. Éppen csak a medrekben hömpölygő víz halk mormolása hallatszott, amint meg-megcsobbant szelíden a lehajló lombok alatt, és a szúnyogok egyhangú döngése neszezett… Egy öreg faágról, fejét féloldalt billentve, halászmadár kémlelte a vizet. Messze-messze egy párját hívó galamb búgott. Aztán kékes fény villant a víztükör fölött, egy csobbanás – a halászmadár alábukott a zsákmánya után.
A kis antilop kecsesen lépegetett a víz felé."

281. oldal

Értékelés:

Mindenképpen két fülű, szélesen vigyorgó fejecskét rajzolnék az értékelős füzetembe. A könyv kiadása igényes, a mesék nem csak a kulturális vonatkozások miatt szórakoztatóak (de azok miatt is). Nekem tetszett, hogy nem magyarosították a fordítás során sem a szereplők nevét, sem az egyes rangokat, tisztségeket, csak csillaggal jelölve írták alá. Nem zökkentettek ki a mese hangulatából, sőt, hozzáadtak valamit. Igényes, érdekes, szép, öröm volt olvasni. Nagyon tetszettek a fejezetek elején szereplő térképek, amikből vizuálisan is láthattam, hogy Afrika mely részeiből származnak a mesék. Kéne is egy ilyen világtérkép, amin be lehetne jelölni a magyarul megjelent népmesés köteteket. 

Abszolút "anyupozitív", neki is a kezébe adnám, ha egyszer nyár lesz, jobban ráér, lehet, hogy meg is teszem.

manóvigyor: