Tűzzel-vassal Fesztivál 2012.

Egy fellépés képei. Fotók: Volent Orsolya. 

Brutális meleg, árnyákban 30, színpadon negyven fok. Székesfehérvár. Rác utcai skanzen. Szuper hangulatú fesztivál, lelkes gyerek/felnőtt közönség. 

Köszönet a szervezőknek! :)

kapcsolódó bejegyzés itt !

Tony Wolf - Mesél az erdő...

"Kedves Gyerekek! 

Nekünk, csodatündéreknek is elkél néha egy kis vakáció. Ezért küldöm el az én hat legkiválóbb csodatündéremet egy időre a törpék falujába. 

Remélem, hogy Írisz, Tulipán, Csalánka, Orchideácska, Vanília és Zörgőfű jól mulat majd ott, és nem követ el semmi illetlenséget. Ha bármelyikük mégis így-úgy rosszalkodna, kérlek, azonnal adjátok hírül nekem. 

Csodatündércsókol benneteket:

A Ti Nagy Csodatündéretek"

 (Tony Wolf: Mesél az erdő az állatokról, 

törpékről, óriásokról, csodatündérekről…

fordította: Tandori Dezső)

A blogom első, már tényleg könyves bejegyzését egy nosztalgikus témával kezdeném: azokkal a könyvekkel, amiket gyerekkoromban én olvastam, vagy nekem olvastak fel. Ebből lesz egy bejegyzés sorozat, mivel úgy tervezem, hogy néhány régi kedvencemet újraolvasom, hogy friss legyen az élmény, és ezekről bejegyzéseket írok majd "nosztalgia" címkével. Eredetileg Marék Veronikával szerettem volna kezdeni, amit anyukám 3 éves korom előtt elkezdett nekem felolvasni, de ebből sajnos csak egyetlen könyvecskét sikerült meglelnem a polcon, a Boribon születésnapját. Ráadásul a Pagony Kiadó könyvheti kiadványában azt olvastam, hogy gyerekkorom óta megjelent még néhány folytatás, összesen 11 füzetet számlál a sorozat: így inkább majd megszerzem könyvtárból és csak ez után írok erről bővebben.

Kicsit idősebb, hat-nyolc éves gyerekeknek szól Tony Wolf Mesél az erdő sorozata, amit viszont sikerült fellelnem itthon. Szívesen emlékeztem vissza ezekre a könyvekre is, egy-egy vicces, kedves részletet emlegetni is szoktunk anyukámmal. Szép, kemény táblás könyvek ezek, gyönyörű rajzokkal, amiket a szerző maga készített. Születésem környékén, 1989-ben kezdték el kiadni először, majd később újra kiadásra került. Erre akkor jöttem rá, amikor a moly.hu -n észre vettem az új borítókat, amik sokkal kevésbé szépek, mint az első kiadásé, sőt, a csodatündéres kifejezetten csúnya lett. Rejtélyes okból úgy gondolják emberek, hogy ami tündéres, azt feltétlenül rózsaszínre vagy ciklámenre kell pingálni, holott milyen gyönyörű volt ez kéknek:

Azt hiszem a legszebb könyvborító, amit valaha láttam. Igazán tündéres: finom, kedves és titokzatos. Felhívnám a figyelmet a fák közül előkandikáló, különböző korú tündérekre, amik a könyvről készült kisebb felbontású képeknél nem látszanak. Ehhez képest az új kiadás ilyen lett:

A rózsaszíneslilát tessék nézni a bal szélen. Brr. De egyébként is valahogy sokkal szebb, finomabb volt a sorozat a régi borítóval. Még egyet ideteszek belőle, az első kötetet, amit állítólag legtöbbször olvastak fel nekem és anyuval közös kedvencünk volt:

a történetről:

Ez az első kötet nagyon békés könyv. Igényes rajzok vannak benne, a történések kedvesek, sok, szerethető részlettel és szereplővel. Kicsit hasonlítanak azokhoz a játékokhoz, amiket gyerekként játszottam: mintha egy gyerek válla felett leselkednénk és hallgatnánk, hogy mit játszik. A történet szereplői állatok, és bár a többségét felöltözteti valamilyen ruhába, mégsem lesz tőle mesterkélt vagy negédes. Kicsit inkább egy régi falu emberi lakóihoz hasonlítanak, ahogy tesznek vesznek, gyümölcsöt szüretelnek, süteményt sütnek, készülnek a télre, vagy játszanak valamit. A három egérlány kifejezetten olyan is, mintha valamilyen romantikus kosztümös filmből vagy valamelyik Bronte regényből lépett volna elő. 

A második kötettől már komolyabb problémákkal is szembe kell nézniük az állatoknak: akár természeti katasztrófával, akár más, furcsánál furcsább szereplők érkezésével. Ezek az új alakok, törpék, manók, tündérek, óriások, sárkányok... nagyon mások, néha segítőkészek, szórakoztatóak, néha konfliktusa támad velük a már összeszokott közösségnek... de komoly baja senkinek sem esik, és a csatákat is egy-egy nagy, közös ünneplés követi. Az egyetlen, már-már anderseni történet a csodatündéres rész, de szerencsére mégsem hagyja sokáig szomorkodni a szerző az olvasót. 

problémásabb dolgok, avagy az egyszeri fordító esete az állatrendszertannal:

Ami a mai szemnek egy kicsit furcsa, hogy a második kötetben a törpék és az állatok egyesült erővel almabort, sőt, pálinkát is főznek. A pálinkára pedig a történet során sokszor visszautal, viccelődik vele a szerző. Ezt ma már biztosan nem nagyon írnák le, de szerintem a történetbe belesimul, nem zavaró, és reklámértéke sincs. 

A második kötettel, (Mesél az erdő az állatokról, törpékről) viszont sajnos nagyobb bajok is vannak: a szerző, aki egyben a történet illusztrátora is, valószínűleg igen jól ismerhette az állatokat. Bár némelyiket ahogy már említettem, emberi ruhákba öltözteti, mégis szép, pontos rajzok, amiken felismerhetőek az egyes állatfajok. A fordító vesztére nem csak a mókus, meg a róka, hanem például a szürke gém, a vízirigó meg sok egyéb állat is. 

Már az ürgének nevezett állatnál elkezdtem gyanakodni, hogy márpedig én egy darab ürgét nem látok sehol, de hogy hiba van a kréta körül, arról a "nádirigós" jelenetnél bizonyosodtam meg. A történet szerint egy víz alá merült aranykulcs keresésére indulnak a törpék, amiben egy madár is segít nekik: ő bukik le és akasztja a kulcsot a horog végére. Zátonyi Tibor ezt a madarat nádi rigónak fordította, ám a mellette szereplő illusztráción egyértelműen egy természettudományos igényességgel megrajzolt vízirigó szerepel. Ráadásul a nádirigó bár valóban a víz közelében él, soha nem bukik le a víz alá, ellentétben a Magyarországon ugyancsak honos, de sokkal ritkább vízirigóval. 

Balról jobbra: a rajz a könyvbeli madárról, fotó a vízirigóról illetve a nádi rigóról.

Ekkor már jobban odafigyeltem a történetben szereplő állatok kilétére, és hamarosan leltem még néhány tévesen elnevezett állatot:

Középen Tony Wolf rajza két madárról. Ezeket a fordító gyöngytyúknak és kócsagnak titulálta. A bal szélen gyöngytyúkok, mellettük hófajd fotója. Jobbra fent szürke gém, alatta (nagy) kócsag. Véleményem szerint a rajzon egy szürke gém és egy hófajd látható. (Legalábbis mindenképpen valamilyen fajd, és biztosan nem gyöngytyúk). 

Emlősökben kevésbé vagyok jó, mint a madártanban, úgyhogy amikor egy furcsa, fekete szemsávos emlőst ürge néven emlegetett a fordító (egy ürgét azért megismerek, és biztosan nincs nagy füle és fekete szemsávja), megkérdeztem a szaktársaimat. Hamarosan ki is derült az illető kiléte: a léghajós kirándulásban egyáltalán nem ürge, hanem egy pele, feltehetőleg az erdei pele szerepel. 

A kosár mellett, a földön támaszkodó, barna bundás állatot Zátonyi Tibor hódnak nevezi, ezzel szemben a következő kötet fordítója, Tandori Dezső nagyon helyesen vízi pocok néven szerepelteti, alighanem neki van igaza.  Ugyanakkor szerepel a történetben a nagy pele is, akit néha Pelének, néha Nagy Pelének neveznek a fordítók, egyedül Zátonyi hívja csak és kizárólag következetesen Hétalvónak, ami alighanem az eredeti név szó szerinti fordítása lehet. Ettől persze a gyerekek nem állnak meg a fejlődésben, de a szerzőnek biztosan nem esne jól, ha tudná, meg ha már ő fáradt vele, hogy nem negédes nyuszikat meg kiscicákat rajzolt, hanem történetesen szürke gémet meg vízirigót is, akkor megtisztelhettük volna azzal, hogy helyesen fordítjuk le. 

Érdekes különben, hogy a könyveket különböző emberek fordították, egyet Tandori Dezső, egyet Zátonyi Tibor, Szőcs Zsóka hármat, egyet pedig Pappné Varga Zsuzsa. Ezért a szereplők nevét sem sikerül mindig következetesen használniuk: az első kötetben Tüsi és Böki nevű sünök vannak, de egy későbbi könyvben felbukkan egy Sün is. A törpék mindenféle virágneveibe pedig végleg sikerült belezavarodni, mert nem nagyon jött elő kétszer egymás után ugyanaz a szereplő. A sok-sok fordító mellett ráadásul két különböző kiadótól is érkeztek a sorozat egyes részei. 

Összességében nagyon jó könyvsorozat, csak alighanem áldozatul esett a rendszerváltás utáni keszekusza állapotoknak, később az új kiadásnál pedig ismételten nem hangolták össze a fordításokat, ráadásul a korábbi nagy erényét, a szép borítókat is sikerült elrontani. Mindemellett a történet és Tony Wolf rajzai annyira kedvesek és szerethetőek, hogy mégis érdemesnek tartom a mai gyerekek számára is beszerezni a könyveket. De inkább antikváriumból a régi, szebb borítójú kiadást. A nem megfelelő néven nevezett szereplőket esetleg menet közben javíthatja a szülő, vagy meg is lehet beszélni a gyerekkel, esetleg akkor, ha már nagyobbacska lesz. Ez jó apropója lehet annak, hogy könyvekből vagy internetről megnézegessük ezeket az állatokat, hogy a valóságban milyenek és hogy élnek. 

Még egy érdekesség a szerzőről: a neve után németnek tippeltem volna, ám de kiderült, hogy olasz.  Ma is él, nyolcvan év körül járhat. Nem csak íróként, hanem illusztrátorként is számon tartják, a közismertnél jóval több könyvet díszítenek a rajzai. Tony Wolf, pseudonimo di Antonio Lupatelli (Busseto, 1930)

Kedvenc szereplőm: Rőtszakáll, az óriás. Írisz, Orchidea és Zörgőfű, a három tündér, illetve Ecetke, Borsocska és Gyömbérke, a három manó. :) Íriszt és Orchideát úgy emlékszem, gyerekként is nagyon szerettem, most is megörültem nekik, hogy újra olvastam róluk. Van is rá ötletem, hogy melyik két, kedves barátnőmre hasonlítanak. :))

Tony Wolf egyéb megjelent könyvei a molyon , ezekben pedig grafikusként vett részt. 

A szerző néhány rajza: 

(ezt a kártyát meg meg kéne csinálni rendes paklinak)

a sorozat értékelése, a Bozsána meséi című blogomon már megszokott módon:

jó

Boszorkány-dalok

Szent Ivánnap

Szép liliomos virágok
Fehér lelkű boszorkányok
Mind elszállnak a holdfénybe
Szent Ivánnap éjjelére.

Fehér fátyol tova lebben
Sebesebben, sebesebben.
Fehér fátylát min felkapja
Rajta csillog fű harmatja.

Harmatos kert, lombos árnyak,
Benne liliomok állnak.
Nyírott lombfalú bokorban
Két fehérlő hosszú sorban.

Minden liliom virágba
Zöldes fénybogárkák lángja,
Mert csókját reá lehelte
Boszorkányok csillaglelke.

Czóbel Minka: Boszorkány-dalok

A Spiderwick krónikák ( Tony DiTerlizzi és Holly Black)

"hogyan lehet megszerezni a manólátás képességét. „Ha vörös a hajad. Vagy ha hetedik gyereke vagy az apádnak, aki szintén hetediknek született. Vagy ha egy manó fürdővizében…”

Tony DiTerlizzi – Holly Black: A varázskő

Szent Iván és a nyári napforduló ürügyén álljon itt egy bejegyzés egy tündérekben, manókban ugyancsak bővelkedő könyvsorozatról. 

Már régen felfigyeltem erre a sorozatra, először akkor ötlött a szemembe a VMMK honlapján, amikor A manók című könyvet kerestem, és belebotlottam az első kötet címébe. De először csalódottan "engedtem ki a karmaim közül", bármennyire is szeretem a manós, tündéres történeteket, de nem volt kedvem egy sorozatba belefogni. Azután amikor olvastam @Lahara elismerő kritikáját a moly.hu -n, mégis úgy döntöttem, hogy elolvasom, legalább egy-két kötetet. A dolog annyira jól sikerült, hogy egyetlen hét alatt befejeztem az egész sorozatot. Nem volt túl nehéz feladat, hiszen egy-egy könyv elolvasása maximum egy órát vesz igénybe. Távolsági buszra, metróra, helyi járatos buszra magammal cipelős könyvnek kiváló. Kicsi a súlya, gyorsan lehet vele haladni, az egyes könyvek végei sohasem lezáratlanok, csak a hangulatukkal sürgetnek a továbbolvasásra, nem bosszantó a függő vég. 

Ami tetszett benne: a világa. Ebben még szívesen időztem volna, jobban is érdekel, mint maga a cselekmény. Szépen használja a tündéres hiedelmeket, akinek pedig egy kicsit is vannak a témában előismeretei, az jókat szórakozhat ezen. Néha előbb tudtam, értettem, hogy mi miért történik a szereplőkkel, például hogy miért jó kifordítva viselni a ruhadarabjainkat, mire jó a négy levelű lóhere, mi történik, ha valakit elrabolnak a tündérek. Vagy hogy mit kell csinálni a dühös házimanóval, hogy lehet megbékíteni és miért érdemes tejet kitenni neki.

 Nagyon szépeknek ábrázolták az elfeket, mind a történetben, mind a rajzokon, örültem a tündérmanók, varangykobold, manókobold, házimanó megjelenésének. Sajnálom, hogy nálunk magyaroknál nincs annyiféle tündérlény, ahány például az íreknél megjelenik, nekünk szavaink sincsenek rájuk. Jó volt olyan történetről olvasni, ahol nem csak "manók", "törpék", "tündérek" vannak és slussz, hanem ezeknek számos megjelenési formái. Tetszettek a magyarított elnevezéseik is. A manótündérek, elfek megkülönböztetése volt csak problémás, mindkettőre használta simán a tündér szót, az elfek nem kaptak semmilyen plusz jelzőt, ezért "előtanulmányok" nélkül olvasva ez zavaró lehet, hogy hogy van ez, hogy a tündérek hol picikék, hol embernyiek. 

A kedvenc szereplőim sem az emberek, hanem a tündérlények közül kerültek ki: először a kis házi manót, Nyüsszentyűt szerettem meg nagyon, de tetszettek az elfek is. A sorozat utolsó három kötetében pedig a vízitündérek fogtak meg, Taloa és a testvérkéi. Jó ötlet, hogy énekelve beszél. A tündérvilágot hangulatában hitelesen ábrázolták, gyerekkönyvbe nem is illő, de az eredeti hiedelmek hangulatához illő kiszámíthatatlansággal, kegyetlenséggel. Ez a dolog csak egy helyen csúszik meg, amikor a tengeri tündérek egy "új halat" kérnek a segítségért cserébe. Igazából arra számítottam, hogy ez alatt nem igazi halat, hanem egy ember lelkét értik. 

Ez a hal-dolog természetvédelmi szempontból is problémás: arról beszélnek, hogy mennyi mindent elvett az ember a természettől, a tengertől, és most adni kéne neki valamit. Sajnos az idegen tengerből hozott hal egyáltalán nem segít, hanem ront a helyzeten: mert éppen azzal is sokat tesz az ember a természet ellen, hogy ide-oda hurcolja a növény- és állatfajokat, oda kerülnek, ahová nem valók és csak további kárt csinálnak. A valóságban a sok betelepített halfaj tönkreteszi a vizek élővilágát. Szóval ha már természetvédelemre akartak utalni, ennek egy kicsit jobban utánanézhettek volna. Problémásnak érzem annak az emlegetését is, hogy a szalamandrák nem égnek meg a tűzben. Igen, ez hiedelemként létezik, és hiedelmekkel dolgozik a szerző, de ezt inkább mégse írnám bele egy könyvbe: mert hogy nem igaz. Sajnos a szalamandráknak is árt a tűz, ráadásul nagyon kevés van belőlük, védettek is, jobb lenne, ha véletlenül se adnánk okot az embereknek ilyen tévedésekre, épp elég babonaság van a világban enélkül is, amivel ártanak a természetnek. 

A könyv igazi hibájának viszont a lelketlenségét, erőszakosságát érzem. Egész idő alatt, amíg olvastam, az volt az érzésem, hogy ezt valaki hideg fejjel átgondolta, mintha receptre írta volna, hogy mitől lesz jól eladható egy könyv. Nem látok benne érzelmi indíttatást, szeretettel írt leírásokat, finom humort. Pörgős cselekményű, "unalmas" részek nélküli, ízig-vérig 21. századi gyerekekkel és családi problémákkal, gyönyörű külsővel, könnyen, gyorsan olvasható könyv, a kor igényének megfelelően egy kis misztikummal is... Darabja majdnem 2000Ft. :S Jó kis üzlet ez... Ahogy @Lahara is megfogalmazta előttem, igazából ki lehetett volna adni egy, max két kötetben, ez már gyanús nekem. Nagyon intenzív, hatásos könyv, a Harry Potter óta ismerős érzés köszönt vissza az elolvasása után, hogy "ez után minden más ingerszegény". Nekem, aki egyébként is sokat olvasok, könnyen sikerült visszazökkennem a népmesék, egyéb regények világába, de nem tudom hogy lenne ezzel valaki, aki most ismerkedik az olvasással, és rögtön az elején ilyesmit kap a kezébe? (Harry Pottert érték hasonló vádak, annál nem éreztem ennyire igaznak őket: Rowling azért megdolgozott a könyveivel, alaposan megteremtette a világot, és nem lehet egy-egy óra alatt befejezni egy-egy kötetét. Talán egy kicsit idősebbeknek is íródott, mint a Spiderwick, és az első könyvei még sok kedves ötletet, békés részeket is tartalmaznak). Ezzel szemben ez a sorozat az első kötettől kezdve az érdeklődést fenntartani hivatott kegyetlenkedésre , agresszióra épít. Leginkább ez zavart benne, hogy rendkívül agresszív. Igen, ezt "diktálja a korszellem", így "kell" írni, ha népszerűek akarunk lenni és sok pénzt keresni. Csak hát a felelősség az nagyon nagy. A szerzők feladata énszerintem nem az lenne, hogy minél inkább kiszolgálják a filmek, videojátékok támasztotta igényeket, naivul hiszek benne, hogy az irodalomban még mindig több a felelősségtudás (többnek kéne lennie), mint a televízióban. Hanem segíteni kéne a ma gyermekeinek, megtanítani őket odafigyelni tudni apró, szerethető lényekre, humorra, szép tájakra. Békére. A Spiderwick krónika ezen a ponton nálam elbukik. 

Legfőbb értéke számomra a tündérvilág, amit háttérnek használ, illetve a szép megjelenés. Az agresszivitása miatt viszont nem avatom kedvenccé. Csak olyanoknak ajánlom jó szívvel, akik ezen kívül sok-sok egyebet is olvasnak, Michael Endét, Lázár Ervint, Szabó Magdát például. 

Értékelése:

Sokat olvas a családban a magyar-népművelés szakos édesanyám, aki nagyon szereti az ifjúsági- és gyermekirodalmat is, meg a szépirodalmat, és nagyon igényes az olvasmányaira. A könyvek értékelésében nálam az is szempont, hogy anyunak egyáltalán a kezébe merném-e adni, és mit mondott róla, ha elolvasta. 

Ezt a sorozatot anyukámnak biztosan nem adom a kezébe, mert ő nem olyan tündérkedvelő, mint én, így ez nem mentené előtte a könyvet, de valószínűleg felbosszantaná az agresszivitás. 

A régi, blog indítása előtti smile alapú értékelésem szerint pedig:

határeset. annyira nem rossz, de nem is jó

egyéb megjegyzés: a sorozatban emlegetett Manóútmutató azóta szintén megjelent, ebben alaposabb leírás található a sorozat világára vonatkozóan. Alighanem ez jobban érdekelne, mint a sorozat maga, sajnos magyar nyelven még nincs, de az ebből származó képeket felhasználtam a bejegyzésemhez. Szép lehet. Érdekelne a belőle készült film is, a megjelenített világ miatt. 

Néhány kép a filmből is:

Tűzzel-Vassal

azért ez eléggé jól néz ki... 

Név: Lovranits Júlia (rigó)

Mesterség: Mesemondó" ;)

Könyvhét 2012.

Életem első Könyvhete. Élménybeszámoló az eseményről, molyos és nem molyos találkozásokról, és egy szívemnek nagyon kedves dedikálásról

(Radnóti szobrát bizonyára máskor is meg lehet találni Budapesten, de én most láttam először :)

Igazán nagyszerű dolog, ha az ember végre megszűnik egyetemistának lenni, és a szokásos vizsgaidőszak helyett mindenhol ott lehet, ahol valami érdekes történik. Így idén életemben először sikerült eljutnom a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre is.  

Eredetileg arra számítottam, hogy pénteken teljesen egyedül fogok bóklászni, ráérő ismerősök híján, de aztán egy újdonsült barátnőm érdeklődését is felkeltette a dolog. Bogi: "Nahát, Könyvhét? Az meg mi?" Én: "Az egész Vörösmarty tér tele van árusokkal, olyan, mint a karácsonyi vásár, csak könyves" Bogi: "Akkor veled megyek". :)

És így is lett. Ráadásul befutott még @deardurr, @ppayter és egy volt egyetemi évfolyamtárasam is (akivel sikerült kitalálni, hogy majd össze kéne hozni Szeged idéző budapesti sörözést), úgyhogy egészen remek társaság gyűlt össze, ha sör nem is, "Soproni" márkájú, grépfrútos, alkoholmentes termék jutott mindenkinek. És persze könyvek... @ppayter hamarjában beszerzett négy sci-fit, @deardurr egy könyvet a növények nevének eredetéről, Bogi pedig hosszasan keresgélt valamilyen ruházati divatról szóló könyv után, végül azt hiszem nem leltünk ilyet. A szombati napra is került társaságom, további kedves molyok, köztük a fogadott húgom személyében, akikkel ismét lehetett üldögélni a (madárkeserű)fűben, szemlét tartani a zsákmányolt könyvek halmai felett és zenéről, egyetemről, érettségiről és molyos pletykákról beszélgetni. 

Sajnos a Kossuth Kiadónál nem láttam ismerős arcokat, így csak a Könyvmolyképző Varga Beájának sikerült odaintegetni, aki a zsűrim volt az Aranymosós pályázaton. Körbeszaglásztam a gyerekkönyves standok környékén, a Csodaceruzánál, a Pagonynál, örvendeztem Marék Veronika műveinek, és a sok-sok, igényesen illusztrált egyéb gyerekkönyvnek, de győzött a lelkiismeret, és csak könyveket simogattam, venni nem vettem egyet se. :P Bár nagyon nézegettem Ruminit, amiről annyit áradoznak a moly.hu -n, de végül úgy döntöttem, inkább kiveszem könyvtárból, csak az után veszem meg, ha tényleg annyira tetszik. Ugyanígy voltam Seita Parkkola: Vihar című könyvével is, bár a Könyvfesztiválon szimpatikus volt az írónő, és egyébként is kedvelem a finneket, de előbb inkább megvárom, mit írnak róla a molyon, vagy beszerzem könyvtárból. Általában gyermek- és ifjúsági irodalmat meg szépirodalmat olvasok, szórakoztatóból csak Pratchettet. A munkám miatt most közelebb is kerültem a gyerekekhez, talán egyszer kéne indítanom egy kifejezetten gyerekkönyves könyves blogot is. 

A jó társaság és az esemény érdekessége mellett még egy dolog volt, amiért mindenképpen ott akartam lenni a Könyvhéten: mert dedikált Schmidt Egon. Alighanem ő az az ember, aki miatt madarász lett belőlem: mert anyukámmal kislány koromtól hallgattuk az Oxigén! című műsort a Kossuth Rádióban, aminek gyerekként a középső részeiből nem értettem valami sokat, hanem az elején és a végén remek dolgok voltak: Schmidt Egon és Balogh István hangfelvételeket készítettek az erdei sétáikból, Schmidt Egon pedig alá mondta, hogy mit látnak, mi történik: hogy egy őz riaszt valahol, hogy holló korrog, vagy vörösbegy énekel a bokorban. Kicsit velük sétálhattunk mi is, nagyon hangulatos felvételek voltak ezek amiket azóta is hiányolok. A műsor végén pedig egy feladvány volt: egy madár, aminek elmondták a tulajdonságait, talán megmutatták a hangját is, és levélben be lehetett küldeni, hogy mi az. Egyszer sikerült nyernem is, egy igazán szép könyvet a nemzeti parkokról. 

Általános iskola alsó tagozatban pedig az osztályommal írtunk egy Foltos című osztályújságot, amiben rendkívül komoly, természetvédelmi cikkek szerepeltek, amiből egy példányt el is küldtem Egon bácsinak. Ezt, és a későbbi, gimnáziumban született természetleírós novelláimra kapott, írógéppel írt válaszlevelet azóta is őrizgetem. 

Ha Asimovnak trónust építettek a műveiből, Egon bácsi könyveiből is készíthető lenne egy egészen kényelmes karosszék: mi előtt a bejegyzésemet írtam, kiterítettem a földre a birtokomban lévő könyveket, hát csak ezekkel a szobám felét be tudom takarni, pedig még többet is írt, fordított. Hasznos lexikont, vidám gyerekkönyveket, és nagy-nagy szeretettel írt beszámolókat a természetről, egy-egy erdőjárásról. A dedikálás után még beszélgettünk az Új Ember kiadó munkatársaival, azt mondták, megpróbálják újra kiadni a szerző régebbi könyveit is, amik mindenféle kiadóknál vannak. Különösen szurkolok egy könyvnek, ami az egyik kedvencem volt kislányként, mert olyan eredeti megjelenése van: "Melyiket ismered?" a könyv címe, és egy fát formáz: egyik oldalán madarak ülnek mindenféle fákon, a másik oldalon mindig egy rövid történet van. Az én példányomat az illusztrátor is aláírta, az Új Ember Kiadó munkatársa azt mondta, az új kiadásnál is szeretnék, ha ő készítené a képeket. 

Éltesse az isten még sokáig Egon bácsit, és remélem hamarosan újra megjelennek a régi könyvei. Talán majd az én gyerekem is egy vadonatúj "Melyiket ismered?"-et zsirkrétázhat össze és szeretgethet, meg őrizhet tovább felnőtt korában. 

Kapcsolódó bejegyzés: 

Schmidt Egon a Madártani Egyesület tiszteletbeli elnöke

Schmidt Egon honlapja:

http://www.schmidtegon.hu/

Dedikált könyvek: 

Az a bizonyos nyereménykönyv:

Az Oxigén című műsor matricája a könyvben: 

és az egyik levél, amit "Lovranits Júlia tanuló" -nak címeztek 1996-ban. :))

Meséltem a Fehérvári Kézművesek Egyesületének kiállításmegnyitóján

Az a megtiszteltetés ért, hogy tegnap mesélhettem a Fehérvári Kézművesek Egyesületének kiállításmegnyitóján, Székesfehérvár egyik legszebb művelődési házában, a Szent István Művelődési Házban. A Fehérvári Kézművesek Egyesületébe sok népművész és iparművész tartozik, tojásfestők, szövők, ékszerészek stb. Nem egy közülük régi ismerőse a családomnak, anyukám volt kollégái, barátai, akiket kislány korom óta ismerek, és csodálom például Orsi ékszereit, Csilla néni festett bútorait. Ezért aztán külön örültem, hogy felkértek rá, hogy meséljek az eseményen. Így a jó hangulatot már megalapozta, hogy sok kedves, ismerős arc fordult felém a közönség soraiból, akik egészen kicsi korom óta ismertek. Egy kedves ismerősöm, F. Dőry Magdolna versmondó is eljött, ami szintén nagy meglepetés és megtiszteltetés volt, hiszen középiskolás korom óta járok Magdi előadásaira, most ő jött el az enyémre. 

A kiállítást Dr. Gelencsér József néprajzkutató nyitotta meg, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt Székesfehérvár múltjáról, a régi vásárokról például: hogy a debreceni vásárt volt, hogy elhalasztották a fehérvári miatt, mert féltek, hogy nem mennének oda az emberek, mindenki Fehérvárra jönne. Valaha pedig akkora vásárok voltak a városban, hogy az árusok bódéi elfoglalták a teret a belvárostól egészen a Király sorig. A szűrt, amit a pásztorok akkoriban egy életre megvásároltak, egész utcányi sátorban árulták. 

Sajnáltam, hogy nem volt nálam ceruza és papír, szívesen végigjegyzeteltem volna az előadást. 

Ez után a rendkívül színvonalas beszéd után következett a mesélésem. Egy Fülöp-szigeteki népmesét mondtam el, többek között indiai kézjelekkel, úgynevezett mudrákkal kísérve. Ezen talán néhányan meglepődtek, de ahogy a kézművesek között is van iparművész és népművész, ugyanígy több irányvonal van a mesemondóknál is. Amit én képviselek, azt talán épp az iparművészethez lehetne hasonlítani: mert nem szó szerint ismétlem el a történeteket, nem beszélek erdélyi tájszólásban és nem feltétlenül magyar meséket mondok. De ahogy a Nagy Judit készítette iparművészeti ruhám magán viseli a kultúra nyomát, amiben készült, éppígy az én előadásaim is, hiszen magyar nyelven mesélek,  a szókincsem a magyar írók, költők, műfordítók és népmesegyűjtők munkáinak köszönhetően fejlődött. 

 (Egyébként például Berecz András is hajlamos megtéveszteni az embereket az öltözködésével, tájszólásával, de hallottam tőle már mongol népmesét is). 

De úgy éreztem, hogy a komoly tudományos előadás után üdítően hatott a kézjelekkel kísért, humoros történet. Nem régen sikerült megtanulnom utánozni a balkáni gerle hangját, amit az ember a két tenyeréből formált síppal tud elérni, ezt is belevettem a műsoromba. Kedves pillanata volt az előadásnak, amikor valaki a közönségből visszahuhogott nekem, és olyan is volt, aki megpróbálkozott velem csinálni a kézjeleket. Jó közönségem volt, reagáltak a történet humoros részeire, komoly felnőttek voltak többségében, nem gyerekközönség, mégis velem játszottak. 

A műsor zárása a művelődési ház igazgatónőjére és az egyesület egyik művészére hárult, majd újra megszólalt a tekerőlant, ami az elején össze is hívta az embereket. 

Méltó, kerek dolog volt ez így, új és régi dolgokkal, és valami örök igénnyel a szépre. Szép tárgyakra, zenére, mesére, hagyományokra és modern művészetre. 

Még pár fotó az igazán gyönyörű kiállítási tárgyakról. Nagyon színvonalas munkákat láthattunk, amik bátran felvehetik a versenyt a Művészetek Völgye, meg a Mesterségek Ünnepe vásárainak kínálatával, vagy a Néprajzi Múzeum állandó kiállításával. Aki erre jár, érdemes élőben is megnézni:

remek muzsika is szólt:

(fotók: Lovranits József)