Ádám, Zsombor meg a többiek

Bizonytalan dolgokról hírt adni nem szeretek, inkább hallgatok. Nem mindenki van így ezzel, mások az első halvány sikereiket nagy dobra verik, hogy annál is nagyobbnak és erősebbnek látszanak. Én inkább arról szeretek beszámolni, ami már biztosan az enyém.

Jó néhány évvel ez előtt vonaton utaztam valahová, és odalent a peronon egy tábláját fontoskodva lóbáló vasutas nő állt, valaki oda is kiáltott neki, azt hiszem, Marikának hívták. Én akkor rettenetesen irigyeltem ezt a Marikát. Hogy azon az állomáson ő a forgalmi szolgálattevő. Vagyis hogy van neki helye a világban, egy szerep, ami tökéletesen rá méretezett, mindenki tudja, hogy az ott az ő helye, el tudja látni a feladatát stb. Mint az állatoknál a niche. Nem adtam volna sokért, ha nekem is lett volna egy olyan doboz valahol a világon, rám méretezett "niche fülke", amibe beleférek, egy feladat, amit el tudok látni. Ha nekem is helyem lett volna végre valahol a világban. De szerintem értitek, mire gondolok, még ha furcsán is sikerül elmagyarázni. 

Azt hiszem, megtaláltam végre a helyem. És semmihez nem fogható érzés, hogy olyan feladatokat kapok, amiket nem csak hogy el tudok látni, de még szívesen is csinálom (és nem egy laborban kell rostokolnom például, azon rettegve, hogy pontosan mérem-e ki a fránya oldatokat). Lassan két hónapja a Madártani Egyesület oktatási munkatársa vagyok. :))) Első sorban nagycsoportos óvodásokkal, és alsó tagozatosokkal foglalkozom, akiket egyre jobban megszeretek. Sajnos még nincsenek állandó csoportjaim, de már sok-sok óvodában jártam vetített képes foglalkozást tartani, vagy egy-egy parkban, udvaron meséltem a csoportoknak madáretetésről, a fiókák életéről, vagy figyeltük együtt a gyerekekkel a madarak hangjait. Nem csak én beszélek persze, sokat játszom, beszélgetek is a gyerekekkel, ez nekem még érdekesebb is, mint újra és újra elmondani egy-egy madár tulajdonságait. Alig van olyan csoport, amelyik ne ismerné fel a szén és a kékcinegét is, képről tudják, hogy melyik a jégmadár, legutóbb egy kisfiú még azt is tudta, hogy a 2013-as év madara a gyurgyalag lesz. :D Szóval nagyon okosak. És azokat a dolgokat is megjegyzik, amiket én mondtam, ha a foglalkozás elején még a többségnek a sas meg a papagáj volt is a kedvenc madara, a végére lesz egy csomó sárgarigó, csuszka, őszapó és egyéb madár is. Van ennek a foglalkozásnak egy nagyon kedves pillanata, amit a főnökömtől tanultam: amikor megérkezik a csoport, és bemegyünk a parkba, mindig nekem is kell egy párt választanom a gyerekek közül, akivel sétálok a csapat elején. Nem egyszer a csoport "rosszgyerekét" kapom páromul, fegyelmezési célzattal. :P De aztán ezekkel a kölykökkel tényleg nem szokott probléma lenni, sőt, velük sikerül a rövid negyvenöt, ötven perces foglalkozás alatt a legközelebbi kapcsolatba kerülni: van idő megkérdezni a nevüket, kedvenc madarukat, néha hagyom, hogy ők döntsék el, hogy milyen irányba induljunk. Rövid idő alatt is nagyon meg lehet kedvelni őket. És még csak el se fáradok bele, ha esetleg két vagy három foglalkozást tartok egymás után. Még ha reggel kedvetlenül is kelek fel, és reménykedem titokban, hogy szakadó eső lesz és elmarad az egész, mire kiérek a park bejáratához, már alig várom hogy jöjjenek, és ha megérkeznek, már csak mosolyogni tudok. És nem fáradt meg álmos vagyok foglalkozások után, hanem inkább olyan, mintha egy vödör kávét ittam volna meg. :P 

De érdekes módon nem volt ez sokkal másképpen a Fülemülék éjszakáján sem, ahol felnőtt csoportot vezettem, bár ott volt egy kezdeti lámpalázam az idősebb "közönségtől". 

Ahogy ezt már a szép (?) emlékű növényrendszertan vizsga kapcsán is emlegettem, én az embereket szeretem. Vagyis, hogy szeretem az embereket. :P Különös tekintettel a gyerekekre. 

(kissé homályos, de bizonyító erejű fotó. :P foglalkozást vezetek a Millenáris Parkban)

Schmidt Egon

Már régen írtam ide idézetet, verset vagy mesét. Nem mintha velem épp nem történne semmi, de az alábbi idézet annyira kedves, hogy mindenképpen szeretném megosztani. Talán azért is aktuális, mert a szerzőjét, Schmidt Egont a hétvégén a Madártani Egyesület tiszteletbeli elnökévé választották. :)

(fotó: Orbán Zoltán)

"Egy kislány állt mellém, olyan háromévesforma, akár a legnagyobb unokám. Nem szólt egy szót sem, csak nézett nagy, sötét szemeivel. Figyelte, amint belenyúlok a papírzacskóba, és követte a tekintetével a kenyérdarabot is a levegőben. Amikor a sirály elkapta és tovább repült vele, mindig elmosolyodott, de amikor rám pillantott, nyomban komoly arcot vágott megint. Csak a szemei csillogtak huncutul, azokon nem tudott változtatni. Kivettem egy kenyérdarabot a zacskóból, és feléje nyújtottam. Először önkéntelen mozdulattal a kezét nyújtotta ő is, de gyorsan vissza is kapta és az oldalt álló apukára nézett. Csak amikor ő mosolyogva bólintott, akkor fordult felém újra. Kicsit félénk, bizonytalan mozdulattal vette át a kenyeret, de láttam, hogy utána erősen kis markába szorította. Aztán odament a korláthoz, és nézte a sirályokat. Azt hittem, nyomban odadobja közéjük a kenyeret, de tévedtem. A kislány várt és válogatott. Figyeltem a kezét és a tekintetét és láttam, hogy hogy folyton az egyik sirályt célozgatja. Nem volt nehéz megismerni, mert a bal szárnyán az egyik evező törött volt és a foghíj messziről látszott. Lehet, hogy a kislány is erről ismert rá, mert makacsul ezt a madarat nézte. Többször is dobni akart, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta. Szorítottam neki, hogy sikerüljön, de készenlétben tartottam néhány falatot arra az esetre, ha másik sirály kapná el a kenyérdarabkát. Erre azonban nem volt szükség. A piros kabátos kislány éppen a legjobbkor lendítette meg a karját, a sérült tollú sirály nagy lendülettel alulról érkezett, egy pillanatra megállt a levegőben, aztán ügyesen a csőrébe fogta a jókora kenyérdarabot. A kislány tapsolt örömében, egy pillanatra minden másról megfeledkezett. Aztán gyors pillantást vetett felém, megpördült, de a mosoly még ott volt az arcán, amikor apukájához futott. "

/Schmidt Egon: Itt az Oxigén!/

Fülemülék éjszakája 2012. - rekordot döntök

Először is tartozom egy vallomással, amivel biztosan megosztom az embereket, de el kell mondjam: én szeretem a facebookot. Leginkább azért, mert könnyedén tudok kapcsolatot tartani a barátaimmal, könnyebben találok meg embereket, akikkel szeretnék jóban lenni, és különböző jópofa programokra szervezhetek "eseményt". Jóval több embert meghívhatok, mint ahánynak az email címét, telefonszámát tudom, az után örülhetek neki, hogy ki mindenki jelentkezik fel rá, akit szívesen látok viszont. Egyetemista korom óta mindig igyekszem a barátaimnak, kedves ismerősöknek érdekes programokat ajánlani, akár az emlegetett közösségi oldalon, akár emailben. Szeretem összeismertetni a számomra szimpatikus embereket, és egy mesefesztivált, előadást, madarászást csapatban átélni is jó, hozzá ad valamit a dolog hangulatához.

A szép emlékű szegedi kocsmázásokat leszámítva azért persze nem szoktak "tömegek" megjelenni az invitálásra, de egy-két ismerős arcnak is mindig nagyon megörülök. A szegedi madarászok egy délutáni programjára egyszer négy évfolyamtársnőmet is sikerült elcsalogatnom, aminek nálam jobban csak a helyi csoport örült, akik rögtön be is írattak minket a jelenléti íves könyvükbe, és ők is elkönyvelhettek némi sikerélményt, hogy új arcok jelentek meg a rendezvényükön. :P (Ráadásul milyen helyes, fiatal lányok). :PP 

Ám de tegnap sikerült megdöntenem a rekordomat: hat ember is az én meghívómnak köszönhetően látogatott el a Hajógyári-szigetre a Fülemülék éjszakájára. :D A megjelent, legalább kilencszáz (?) főhöz képest ez kicsiség, de azért én rém örültem neki. Ezúton is *lelkesen integet* köszi hogy eljöttetek, és nagyon örültem nektek: Soldier és Réka, remélem legközelebb is jöttök, jó volt viszontlátni titeket, illetve örülök, hogy megismerhettem Soldier húgát is. Jó alkalom volt a fülemülézés korábban csak internetről ismert, ám de nagyon szimpatikus emberekkel való személyes találkozásra is, nektek is nagyon örültem, Erui és Milán, és azt a bagolyhallgató túrát tutira megszervezem idén, mert nagy ötlet. Végül de nem utolsó sorban főleg köszönöm Skadimnak, hogy az első túrától az utolsóig végig kísért, érdeklődött és biztatott, amikor nekem kellett túrát vezetnem. 

Sokat számítottak, lelkesítettek az ismerős arcok, mert eléggé izgultam, de végül minden jól sült el. 

A madarásztáborokhoz képest most kissé fordított volt az arány: a táborban sokszor azon bosszankodunk, hogy sok a madár, és alig néhány táborozó lézeng, aki "szedne", most látogató volt annyi, mint a tenger, és hálóval fogott madárból alig néhány. De legalább pont sikerült megfogni egy fülemülét, mindenki megnézhette a szép, vörhenyes faroktollait, nagy, fekete szemét. A közönség hosszú-hosszú sorfala előtt körbehordoztak egy csuszkát is, ami szintén a hálóba akadt, és egy "mentett" cinkegyereket: utóbbit egy jó szándékú ember összeszedte, arra gondolva, hogy biztosan elárvult, kiesett a fészekből. Pedig a kicsit már "repülős", ugrálni tudó, kitollasodott madárfiókák sokszor maguktól ugrálnak ki a fészekből, és a szülők nem hagyják magára, tovább etetik: így van ez a rigónál, fülemülénél, vörösbegynél is. De legalább ez a cinege fióka most a természetvédelmet szolgálta a balszerencséjével, mert egy fajjal több volt, amit a látogatók közelebbről megnézhettek.

Három madarásztúrán is sikerült részt venni: az elsőt Zoli vezette, én meg kaptam a lehetőségen és megnéztem, hogy milyen útvonalon megy, kb mennyit beszél egy madárról, hogy majd a későbbiekben tudjam mihez hasonlítani magam. Igen jól sikerült, sok madár szólalt meg, még az eleségért követelőző harkályfiókák hangját is hallhattuk. A következő túránál kissé összeugrott a gyomrom diónyira, mert ott nekem kellett kalauzolnom a majdnem harminc fős, csupa felnőttekből álló csoportot, (gyerekek előtt sosincs lámpalázam, de felnőtt csoportot most először vezettem), de a félelmetes " A CSOPORT"ból nagyon gyorsan csapat lett: kedvesek, érdeklődőek, lelkesek voltak, sok madarat ismertek is már, de tudtam nekik újat is mondani. Jót beszélgettem egy nyugdíjas madarász bácsival, meg egy biológia tanárnővel. Mindenki lelkesen körbefényképezte a közelünkben pózoló örvös galambot, hallgattuk a barátposzátát, fülemülét, seregélyeket, énekes rigót. Kiderült, hozzám hasonlóan többen hallottak már téli éjjel éneklő feketerigót, megbeszéltük, hogy ezt miért teszi. 

Amikor elbúcsúztam tőlük, néhányan még ott is maradtak beszélgetni, az után Skadival csatlakoztunk az utolsó esti sétához levezetésképpen: akkor már csak egy álmos szarkát sikerült látni, de a lassan sötétségbe boruló szigeten sétálni így is hangulatos volt, és Laci érdekes dolgokról mesélt. Csak akkor kaptam kis híján szívrohamot, amikor hirtelen két fehér alak termett mögöttem: a rettenetes jelenségről gyorsan kiderült, hogy a szüleim azok, akik egy ideje orvul követtek bennünket, így még ők is bekapcsolódhattak a sétába, ünneplő ruhásan, ballagásról jövet. Anyukám pedig egy kis helyes, macskabaglyos kitűzővel is gazdagabb lett anyák napi előzetesként. :)

Én rendkívül jól éreztem magam, remélem mindazok így vannak vele, akik eljöttek, és várok mindenkit szeretettel a Madártani Egyesület későbbi programjaira is!