Igen, végre eljött az idő, amikor újra megrendezték nálunk az év szerintem egyik legjobb buliját, amin idén már mint egészen hivatalos fellépő vehettem részt. (Tavaly még a "közönség mesél" blokkban indultam, idén az egyik szervező úgy konferált fel Viktort és engem, mint a fesztivál saját fellépőit, hiszen mindketten a fesztivál megálmodójának, Zalka Csengének a tanítványai vagyunk).
Idén is remek mesélők jöttek el hozzánk Magyarországról és távoli országokból is, akiket nagy élmény volt hallgatni és akiktől sokat lehetett tanulni. Itt volt az ország nagy kedvence, Berecz András, de jöttek mesélők, Görögországból, Olaszországból, Amerikából és Angliából, de volt horvát-magyar mesélőnk is.
.jpg)
(én a Holnemvolton, és a baglyok :))
Nekem a görög mesélők, és az olasz mesemondó tetszettek legjobban. A három görög hölgy, a Paramythokores (A mesék lányai) lenyűgöztek az eleganciájukkal, gyönyörű ruháikkal, hangjukkal, szép hangzású anyanyelvükkel. Nagyon tetszett, ahogy tökéletesen együtt tudtak játszani, vidámat, szomorút, pajzán (és sosem közönséges) történeteket is. Kicsit irigyeltem is őket, amiért ők hárman ilyen szépen összetalálkoztak, jó lehet egynek lenni közülük, csapatban dolgozni. Olyanok voltak, mint a meséik királylányai, három erős és magabiztos, vidám nő. A történeteik egyértelműen illeszkedtek a nálunk is közismert görög mitológiába, de mégsem a már általános iskolából unásig ismert történetek voltak. Sose hallottam még például Lámiáról, a tragikus sorsú, saját gyermekeit megevő és szörnnyé változó, emberi öntudatát rémes tettei után újra és újra visszakapó lányról. Európa történetét pedig ugyan ismertem, de ahogy ők előadták, az sokkal elevenebb és igazibb volt, mint a könyvben olvasott variáció.
Az olasz mesélőt, Paola Balbit is hamar a szívembe zártam. Ha A mesék lányai görög királykisasszonyok, akkor ő meg az olasz sárkánykirálynő. Karcsú, nagy hajú, lángvörös vagy fekete ruhás alak, bátor és magabiztos. Egy mese kivételével ő is a saját anyanyelvén mesélt, (minden meséléshez volt tolmácsolás, így hallhattuk az eredeti szöveget is), ez is sokat hozzáadott az előadáshoz, hiszen az olasz nyelv is gyönyörű. Tőle hallottam azt hiszem életem egyik legszebb meséjét a bizalomról és az elfogadásról, ami mégsem volt cseppet sem didaktikus, hanem inkább titokzatos, misztikus, sárkányos, és nagyon-nagyon nekem való.
Az én számomra harmadik helyen holtversenyben végzett a meglepetés mesemondó, Andrew Wright, és a fesztivál szíve-lelke-motorja, Körmendy Petra. Andrew Wright Angliából érkezett, és magával hozta a régi kosztümös, hűvös, csupa hegy-csupa eső, végtelen és haragoszöld tájakon játszódó filmek, meg az ódon mesekönyvek hangulatát. Nem énekelt, nem ugrált, nem igyekezett meghökkentő fordulatokkal, modernitással hatni a közönségre (mint például a tavalyi fellépők jórésze). Nem vonta bele a közönséget a mesébe és senkit nem kapott fel a vállára. Csak ült egyhelyben, szintén a régi filmeket idéző sapkájával, és mégis a bőrömön éreztem Angliát, Skóciát, Írországot. Az egyik kedvenc mesetípusomba tartozó történetet mondta el, a tipikus eset a tengeri tündérrel és az eldugott, hosszú házasság után sajnos újra megkerült állatbőrrel. Amikor is aztán a tündér hátrahagyja a családját. Van ebből a mesetípusból egy kedvencem, a Dick Fritzpatrick és az ő tündér felesége, mert ebben egészen remek a végkifejlet.
Petra már csak azért is megérdemli, hogy a nevét a bejegyzésemben említsem, mert nagyon nagy szerepe van abban, hogy tavaly és idén is megrendezésre került a fesztivál. Kicsi, kerek, vigyori, raszta lelkészhölgy, valóságos energiabomba. Ő az az ember, aki a görög királylányok legnyelvtörőbb refrénjét is képes velük énekelni, és végig mosolyogja-tapsolja-visítja a fesztivált, holott alighanem alaposan végigdolgozta már a korábbi napokat és más ember csak hulla fáradtan vonszolná magát, savanyú képpel, ha a helyében lenne. Ő Zalka Csenge kedvenc meséjét monda el nekünk a közönségmesélős blokkban. Csenge már évek óta emlegeti nekem a történetet, olyanformán, hogy minden mesére csak legyint, hogy igen-igen, jó történet ez, de hallanád csak A halál és a vörös hajú lányt! Engem meg evett a kíváncsiság, de sose hallottam a történetet, egészen az idei fesztiválig.
És igen, ez után a pont után érkezett el a fesztivál oda, hogy "Egyszervolt Holnemvooolt"-ot ordítva vonuljunk a Petőfi hídon. Azt hiszem, ezen most már senki nem csodálkozik, aki végigolvasta a bejegyzést. :)))
Mondanám, hogy tűkön ülök a következő fesztiválig, ami így is van, hanem azért még lesz egy kis utómesélés, amin pótolhatnak azok, akik kimaradtak a hétvégi nagy buliból. Mert lesz még mese a Birsben és a Rhododendronban. És én is mesélek ;-)
Jövőre pedig remélem, hogy végre Csengétől is hallhatom A halál és a vörös hajú lány történetét! :))
A fesztiválról készült egyéb beszámolók:
és
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése