Az előző bejegyzésemben említett, New York Irodalmi Páholy Helyszíni Szépírói Versenyen ezt a szöveget írtam. A feladat az volt, hogy Karinthy versének első két sorát kaptuk meg, ezt kellett folytatni tetszés szerint prózában vagy versben, maximum 3000 karakterrel, és fél kettőtől négy óra negyvenig dolgozhattunk rajta.
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mindenkinek,
hiszen elmondom neked, te tovább meséled majd a gyermekednek, a kedvesednek,
bárkinek, akit érdemesnek tartasz rá, aki megőrzi és továbbadja. Mert a titok
nem veszhet el, jelen kell lennie örökké a tudásnak az emberek között.
Szükségünk van rá, igazabb, jobb szerethetőbb hely lesz a világ, amiért ott van
benne.
Mint az erdőben a talajon,
gyökerek között és az ágakon megbújó madárfészkek, amikről minden tudós meg kiránduló sejti, hogy ott kell
lenniük valahol. Pihével gondosan kibélelt, vagy sárral ügyesen kitapasztott
fészekcsészék, bennük a sok apró, pettyes, halványkék vagy piszkosfehér, alig
körömnyi tojás. Nem könnyű rálelni, van, aki sose látja élete során, hol költ a
csilp-csalp füzike, nem lát gyökerek zugában felnövekvő vörösbegy fiakat. De
mégis, ha valaki végigsétál a fák között, érzi a friss avar illatát, hallgatja
az ezernyi neszt, úrrá lesz rajta valami különös érzés.
És ez még csak egy a tavaszi
erdő, meg a világ számtalan törékeny csodája közül.
Ilyen az én titkom is, jól
figyelj a szavamra: Arról van szó, hogy léteznek tündérek.
Egyesek közülük aprók, elférnek a
vörösbegy meg a füzike fészkében. Sőt, egész kis társaságok ülhetnének le némi
kellemes eszmecserére egy-egy ilyen fészek szélére, mint minálunk egy
kávézóasztalhoz. Jól gondolod, ők azok, akik tenyérnyi réteken lejtenek vidám
táncokat.
Más tündérek viszont akkorák, mint mi,
emberek, és velünk, közöttünk élnek. Csak ügyesen elbújnak, és kevesen veszik
észre őket, ha egyáltalán. De biztosan történt már veled is olyasmi, hogy
forgalmas helyen jártál, akár a metrón, és láttál valakit, vagy érezted a
közelségét, akitől vagy amitől megmagyarázhatatlan módon jó kedved lett,
visszakaptad a nap közben elveszített energiád, életkedvedet... Esetleg
egyszerűen csak furcsán, de mégis nagyon jól érezted magad, mint az az ember,
akiről az előbb meséltem, aki az erdőben bóklászik tavasszal és elhalad egy
madárfészket rejtő fa, bodzabokor mellett. A világ valójában tele van tündérekkel.
Ők azok, akik miatt egy kicsit mégis élhetőbb hely a világunk, titokzatosabb,
szerethetőbb. Elég, hogy ott vannak benne, és sejtjük a létezésüket.
Nekik persze cseppet sem könnyű a
helyzetük. És talán néha szeretnének akkorkák lenni, mint az erdei társaik, és
gondtalanul táncolni holdvilágos éjjeleken. Nem ismerni a város piszkát, nem
mérkőzni minden nap lélektelen, gonosz emberek légióival, mégis az emberekért.
Talán elhajózhatnának máshová, mint Tolkien tündéi, mégsem teszik. Nekik ez az
otthonuk, a poros nagyvárosok, akár Budapest is. És bármilyen furcsa, szeretnek
bennünket, embereket.
Születésük előtt ugyanis minden
tündér hazát választ magának, és a szerint születik a Földre, vagy más
vidékekre. Itt aztán talán ezerszer megbánják a döntésüket, mégis kitartanak.
Arra kérlek, ne feledkezz meg a történetemről.
És ha legközelebb akár az utca forgatagában látsz egy sápadt arcot, keskeny,
fehér, ideges kezet... Ha csak érzed, hogy ott van valaki, kell lennie ott
valakinek, talán megadatik, hogy felismerd őt. Nem tudom, hogy fog kinézni,
öreganyó lesz-e, vagy fiatal lány.
Vadidegen, esetleg olyasvalaki, akit régtől ismersz, mégse figyeltél fel rá
korábban. Egy kortalan, törődött arc. Pontosan tudni fogod, milyen egy
halhatatlan szemébe nézni.
Ne hagyd magára, egyedül küzdeni a világgal.
Legalább küldj felé egy bátorító mosolyt, mert nekik éppúgy szükségük van a mi
szeretetünkre, mint nekünk arra, hogy velünk legyenek.
a szöveg itt is megtalálható az irodalmipalyazat.hu honlapján, ha tetszett, lehet tetszikelni! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése