Tündérszárnyon madárszárnyon Szentendrén

Ápirlis 22-én, a Föld Napja alkalmából madaras, állatos, "öko" meséket mondtam a Regionális Környezetvédelmi Központ rendezvényén Szentendrén. Néhány madaras mesével kezdtem, amiben hazai fajok voltak, egy-két valóságos tulajdonságukat megmutatva, az után jöttek a szokásos kézjelek, végül egy eszkimó népmese, amiben maga a Földanya is szerepet kapott. 

Kicsi, ám de annál lelkesebb közönségem volt, épp remek korosztályból: a gyerekek többsége már nagycsoportos lehetett legalább, így a többség már velem tudta csinálni a kézjeleket, a kevésbé interaktív történetekre is végig tudtak figyelni anélkül, hogy figyelem visszaterelő játékokat kellett volna bevetnem. Külön örültem, hogy a szülők is beültek a gyerkőcök mellé mesét hallgatni, a kisebbeknek segítettek a kézjelekben. Azt hiszem ezt, a vegyes korosztályt szeretem legjobban, hiszen a mesélés mindenkinek szól, aki már ott ül, rögtön érzi, érti, hogy nem "csak" gyerekeknek való, hanem éppúgy élvezhető bárki számára. A közönség soraiban ült az egyik legkedvesebb volt lakótársam is, ami szintén jó kedvre hangolt. Most nem hogy rövidíteni kellett az előadáson, (ha túl picikék vagy fáradtak a gyerekek, előfordul ez is), hanem még belefért egy ráadás mese a repülő elefántokat illetően. 

Köszönöm szépen a lehetőséget a REC-nek, igazán jól éreztem magam! :)

Hazafelé pedig még beugrottunk a Szent György napi vásárba, ahol egy kedves kollégával találkoztam: 

Könyvfesztivál 2012. - és három napos jelmezbál nekem

Három nap non stop maszkabál után sikerült végre hazakerülni pihenni is egy kicsit. Mert hogy pénteken komoly  madarászsuli oktató voltam, a Madártani Egyesület "egyenmellényében", nadrágosan-bakancsosan, szombaton mint viktoriánus hölgy reklámoztam a Könyvmolyképző Kiadót a Könyvfesztiválon, vasárnap pedig mesemondó voltam Szentendrén a Föld Napja alkalmából. Ez  pedig egy harmadik jelmezt jelentett, de erről egy következő bejegyzésben írok bővebben. 

Tehát Könyvfesztivál: sokakkal másokkal egyetemben én is nagyon fellelkesültem, amikor a múlthéten a Könyvmolyképző Kiadós Varga Bea kiírta a facebookra, hogy ifjú leányokat keres a Könyvfesztiválra, hogy viktoriánus ruhában illegessék magukat. Sajnos mind a három napra keresték az illetőket, nem egy -egy napra, nekem addigra meg már fix munkám volt péntekre és vasárnapra. Így aztán csak annyit írtam Beának, hogy ha mégis bármikor szükségük lenne egy jó kiállású mesemondó lányra, csak szóljon... És szólt. Épp a kedvenc cukrászdámban üldögéltem a pénteki Madártani Egyesületes standolás után, a jól végzett munka nyugalmával, előttem a megérdemelt tonhalas kemencés szendvics, amikor Bea felhívott, hogy kiesett szombatról az egyik lány, és épp aznapra kéne valaki, aki belefér a ruhába. (És ami azt illeti, belefértem: ha nagyon akartam volna, akár kétszer is). Nem sokat gondolkoztam, hogy bevállaljam-e, bár vonzott a békés szombat lehetősége, a fesztiválozás remek kalandnak ígérkezett, ráadásul még nekem fizetnek érte. No meg, biztosan létezik olyan népmese, amiben egy nő egy szép ruháért eladja a lelkét az ördögnek...  

a legkedvesebb mosolyú molylánnyal :)

Nem is csalódtam: reggel a Millenáris Parkban már az öltözködés maga is külön élmény volt, és cseppet sem egyszerű. Szerencsére a másik viktoriánus hölgy, Fanni nálamnál gyakorlottabb volt a dologban, és megmutatta, hogy a különböző furcsa izék, amik leginkább kispárnának, lebernyegnek és egyebeknek tűntek, valójában mire valók és hová kötözendők. A végeredmény nem is mutatott rosszul, csak a pisilés vált a megszokottnál lényegesen körülményesebbé. 

Ez után megkaptuk az első csomag szórólapokat, és bájos mosolyunkkal próbáltuk elkápráztatni a szembe jövőket, hogy fogyjon a papírköteg. A szórólapozás sem volt unalmas meló, főleg, mert sok kedves ismerős és ismeretlen ismerős sodródott szembe a tömegben, akikkel lehetett pár szót váltani: a székesfehérvári  megyei könyvtár két dolgozója, egy játékostársam az Aranymosó oldalról, és persze moly.hu -s haverok és ismerősök minden mennyiségben. Lelkesen észleltem, hogy nagy csapat emberke járkál "I Love Moly" feliratú kitűzőkkel, (vagy anélkül, de az arcmemóriám még működik), így aztán boldogan üdvözölhettem @Dark kollégát, a debreceni molyos különítményt, @Csartakot, @Szöszmöszt, @Fummiet és @Ronenát, meg még sokakat másokat. Végre személyesen megismerhettem @Ciccnyogot is, akitől egyszer egy gyönyörű szép, fenyőfás képeslapot kaptam és a Kossuth Kiadó pályázatán is játékostársam volt. Összetalálkoztam a Varró családdal is, mint kiderült, a kedves, vidám, egyetemistaforma lány, akit a Holnemvolt Fesztiválon megismertem és akinek a mesemondós kézjeleimet tanítgattam, tulajdonképpen Varró Dani felesége, és kölcsönösen megörültünk egymásnak. Sajnos nem tudtam átmenni megnézni őket a másik épületbe, de azért összemosolyogtunk és váltottunk pár szót, és ismét megcsodáltam Miskát is: helyes legény, szépen nődögél. :))))

De el-elbeszélgettem barátságos idegenekkel is, egy csinos goth lányban rögtön megláttam a kiadó potenciális olvasóját, és el is beszélgettünk ruhákról és olvasmányokról, többek kérdésére elmagyaráztam, milyen okból van rajtam a ruha, és hogy nem, ez nem népviselet (? kislány az anyukájának: "Nézd, ott egy néptáncos!"). De a nap beszólása mindenképpen egy nagymamáé volt, aki csodálkozva szólt oda a szórólapért nyújtózkodó unokájának: "Te is kérsz bestsellert?" Szerintem aranyos jelent volt. :P 

Eredetileg potenciális olvasókra, vagyis fiatal lányokra kellett volna vadásznunk, a szerelésünk ehhez képest a következő korosztályokat vonzotta be: 

- öreg nénik, akik mindenből kérnek, főleg, ha nyerni lehet vele

- 4-8 éves gyerekek

- öreg bácsik (no comment)

A másik tanulság, hogy az egylapos, kevés információt tartalmazó szórólapra az emberek ugyanúgy reagálnak, mint az utcai szórólap osztogatásra, hiába voltunk a Könyvfesztiválon: kelletlenül veszik el, és a következő sarkon a kukában landol. Ugyanakkor a dupla A/4-es könyvújdonságos szórólapot kivétel nélkül mindenki elvette, még örültek is neki és megköszönték. 

Díszelegtünk a kiadó egyik szerzőjének, Gail Carrigernek az író-olvasótalálkozóján is, bár a ruháink a kiadó szellemiségét, a könyveinek hangulatát is tükrözték, most főleg ennek a hölgynek köszönhető, hogy beöltözhettünk, mert steam punk világról ír. 

kedvenc fotósommal, Cseppke Eszterrel :))

A munka egyik szünetében pedig elosontam az izlandi Sjón könyvének bemutatójára is. Nem mondhatom, hogy a kedvenc szerzőm, hiszen csak egy könyvet olvastam tőle. A könyvről se mondhatom, hogy a kedvencem, mert nem az a könyv, amit újra és újra szívesen olvasnék, ahhoz túl nyomasztó. De nagyon-nagyon jó könyv, érzékeny, finom, és mégis rettenetes. Az izlandi táj, a hiedelemvilág, a kor, amiben játszódik, és a minden korban egyformán szép és szörnyű emberi sorsok. És most végre láthattam és hallhattam a könyv szerzőjét élőben. Meghatározhatatlan korú, derűs, cseppet sem mesterkélt vagy szerepében pózoló, hanem hiteles és intelligens embernek tűnt ez a Sjón, aki kicsit mulat magán: a választott álnevén, kamaszkori csetlésén-botlásán, és mégis képes ilyen egészen erős regényt írni. Mint egy dal, mint egy költemény, vagy egy természeti jelenség, közben pedig próza. 

Az ilyenek mindig számítanak nekem, nem csak a műalkotás maga: jó megismerni kicsit magát a személyt, a szerzőt, felér a könyv újraolvasásával, újraélésével. Felolvasott a művéből a saját nyelvén, azt különösen jó volt hallgatni. Előtte pedig épp egy finn írónőt hallottam beszélni, érdekes volt hallani egymás után a finn és az izlandi nyelvet, gyönyörűek voltak, mintha a szerzők énekeltek, és nem is beszéltek volna. Valahogy ősi, valahogy szép, mint az északi mesemondóknál, amikor a színpadra lépnek és érzed, hogy pár fokot hűl a levegő és elindul az idő visszafelé.

Az író-olvasótalálkozó után újult erővel mentem vissza szórólapozni, egy fokkal őszintébb mosollyal, még Sjón és a finn hölgy hatása alatt. Kellett is az erősítés, szegény Fanni, aki már második napja állta a sarat, már kissé kimerült az egésznapi vigyázállástól, magassarkú cipőben járkálástól. Sétáltam még pár kört a már alkonyodni kezdő Millenáris Parkban, a fények meg a hangulatom miatt olyan volt, mintha álomban jártam volna. Nagy örömömre szembe jött még Turi Timi, egy fiatal írónő, akit gyerekkorom óta kedvelek, azután hipp-hopp máris vége volt a munkaidőnek. És őszintén szólva eléggé boldog voltam, amikor visszaöltözhettem a saját holmijaimba, és elégedetten nyugtáztam, hogy még mindig én vagyok, nem változtam át viktoriánus hölggyé. Lehet, hogy jól mutat ez a ruha, de őszintén szólva mégse bánom, hogy a mai kornak nem ez a divatja, egész nap hordva annyira nem kényelmes. 

De azért egy napra tényleg remek kaland volt a dolog, kicsit benne lenni a fesztiválban, egy érdekes szerepben, és látni-hallani új, vagy félig ismerős embereket. 

A helyszíni szépírói versenyre beadott munkám

Az előző bejegyzésemben említett, New York Irodalmi Páholy Helyszíni Szépírói Versenyen ezt a szöveget írtam. A feladat az volt, hogy Karinthy versének első két sorát kaptuk meg, ezt kellett folytatni tetszés szerint prózában vagy versben, maximum 3000 karakterrel, és fél kettőtől négy óra negyvenig dolgozhattunk rajta.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mindenkinek, hiszen elmondom neked, te tovább meséled majd a gyermekednek, a kedvesednek, bárkinek, akit érdemesnek tartasz rá, aki megőrzi és továbbadja. Mert a titok nem veszhet el, jelen kell lennie örökké a tudásnak az emberek között. Szükségünk van rá, igazabb, jobb szerethetőbb hely lesz a világ, amiért ott van benne.

Mint az erdőben a talajon, gyökerek között és az ágakon megbújó madárfészkek, amikről minden  tudós meg kiránduló sejti, hogy ott kell lenniük valahol. Pihével gondosan kibélelt, vagy sárral ügyesen kitapasztott fészekcsészék, bennük a sok apró, pettyes, halványkék vagy piszkosfehér, alig körömnyi tojás. Nem könnyű rálelni, van, aki sose látja élete során, hol költ a csilp-csalp füzike, nem lát gyökerek zugában felnövekvő vörösbegy fiakat. De mégis, ha valaki végigsétál a fák között, érzi a friss avar illatát, hallgatja az ezernyi neszt, úrrá lesz rajta valami különös érzés.

És ez még csak egy a tavaszi erdő, meg a világ számtalan törékeny csodája közül.

Ilyen az én titkom is, jól figyelj a szavamra: Arról van szó, hogy léteznek tündérek.

Egyesek közülük aprók, elférnek a vörösbegy meg a füzike fészkében. Sőt, egész kis társaságok ülhetnének le némi kellemes eszmecserére egy-egy ilyen fészek szélére, mint minálunk egy kávézóasztalhoz. Jól gondolod, ők azok, akik tenyérnyi réteken lejtenek vidám táncokat.

Más tündérek viszont akkorák, mint mi, emberek, és velünk, közöttünk élnek. Csak ügyesen elbújnak, és kevesen veszik észre őket, ha egyáltalán. De biztosan történt már veled is olyasmi, hogy forgalmas helyen jártál, akár a metrón, és láttál valakit, vagy érezted a közelségét, akitől vagy amitől megmagyarázhatatlan módon jó kedved lett, visszakaptad a nap közben elveszített energiád, életkedvedet... Esetleg egyszerűen csak furcsán, de mégis nagyon jól érezted magad, mint az az ember, akiről az előbb meséltem, aki az erdőben bóklászik tavasszal és elhalad egy madárfészket rejtő fa, bodzabokor mellett. A világ valójában tele van tündérekkel. Ők azok, akik miatt egy kicsit mégis élhetőbb hely a világunk, titokzatosabb, szerethetőbb. Elég, hogy ott vannak benne, és sejtjük a létezésüket.

Nekik persze cseppet sem könnyű a helyzetük. És talán néha szeretnének akkorkák lenni, mint az erdei társaik, és gondtalanul táncolni holdvilágos éjjeleken. Nem ismerni a város piszkát, nem mérkőzni minden nap lélektelen, gonosz emberek légióival, mégis az emberekért. Talán elhajózhatnának máshová, mint Tolkien tündéi, mégsem teszik. Nekik ez az otthonuk, a poros nagyvárosok, akár Budapest is. És bármilyen furcsa, szeretnek bennünket, embereket.

Születésük előtt ugyanis minden tündér hazát választ magának, és a szerint születik a Földre, vagy más vidékekre. Itt aztán talán ezerszer megbánják a döntésüket, mégis kitartanak.

 Arra kérlek, ne feledkezz meg a történetemről. És ha legközelebb akár az utca forgatagában látsz egy sápadt arcot, keskeny, fehér, ideges kezet... Ha csak érzed, hogy ott van valaki, kell lennie ott valakinek, talán megadatik, hogy felismerd őt. Nem tudom, hogy fog kinézni, öreganyó lesz-e,  vagy fiatal lány. Vadidegen, esetleg olyasvalaki, akit régtől ismersz, mégse figyeltél fel rá korábban. Egy kortalan, törődött arc. Pontosan tudni fogod, milyen egy halhatatlan szemébe nézni.

 Ne hagyd magára, egyedül küzdeni a világgal. Legalább küldj felé egy bátorító mosolyt, mert nekik éppúgy szükségük van a mi szeretetünkre, mint nekünk arra, hogy velünk legyenek.

a szöveg itt is megtalálható az irodalmipalyazat.hu honlapján, ha tetszett, lehet tetszikelni! :) 

Klikk ide! :)

New York Irodalmi Páholy Helyszíni Szépírói Verseny

Történt egyszer, jó néhány évvel ez előtt, hogy egy ismerősöm megmutatta nekem a New York Kávéházat, és elmondta, hogy ez itt egy nagyon szép hely, de ide nem megyünk be, mert itt még egy kávé is megfizethetetlenül drága. Hát jelentem, én bizony bent jártam, és még kávéztam is.

Az Irodalmipalyazat.hu és a New York  jelenlegi vezetősége úgy gondolta, hogy megpróbálják feléleszteni a kávéházhoz kötődő irodalmi hagyományokat. Ennek a kezdeményezésnek a részeként irodalmi esteket szerveznek itt, illetve nekik köszönhetően vehettem részt ezen a helyszíni irodalmi pályázaton. Ez, hogy "helyszíni", nekem különösen tetszett. Korábban részt vehettem egy hasonló versenyen a Kossuth Kiadónál, ahol néhány óránk volt a kiadott feladat megoldására. Ez a mostani annyiban különbözött tőle, hogy valamennyiünknek fizikailag is meg kellett jelenni a pályázat színhelyén, és ott helyben kellett megírni a műveket, nem otthonról beküldeni. Azért szeretem az ilyen típusú feladatokat, mert ilyenkor az irodalmi pályázat résztvevőivel is megtörténhet az, amit annyira irigyelek a sportolóktól például: hogy lesznek játékostársaik, akikkel lehet együtt izgulni, elismerni a másik teljesítményét, és sokkal-sokkal élőbb az egész. Itt még személyesen is összeismerkedhettünk a többiekkel, sőt, nagy örömömre a játékosok között felfedeztem néhány régi ismerősömet. Leginkább a középiskolai magyartanáromnak örültem meg, akitől évekig tanultam írni, afféle második apám és mesterem. Nevettünk is magunkon, hogy ez most mester és tanítványa meccs lesz.

 A kávézó asztalainál kettesével foglaltak helyet a pályázók, mindenki előtt ott volt a laptopja, és amikor az óra elütötte a fél kettőt, akkor hangzott el, hogy mi a feladat. Karinthy versének első két sorát, "Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek" kellett folytatni, akár prózában, akár versben. Nem értettem igazán egyet Turczi Istvánnal abban, hogy ez sokkal szabadabb dolog lenne, mint egy témamegkötés. Sőt, azt hiszem, hogy ha csak egy két, három szóból álló címet adtak volna meg, azzal könnyebben boldogultam volna, mert így, hogy ez a nem általam, és jóval régebbi korban megfogalmazott, közismert szöveg került bele az én történetembe, nehéz volt úgy igazítani, hogy ne hasson idegenként. Már a Kálnoky pályázatnál is zavart egy kicsit, hogy valaki másnak a szövegével kell dolgoznom. De sikerült megoldani a dolgot, a rendelkezésre álló majd' három órából kettő alatt meg is írtam, és úgy érzem, megérdemeltem a kávét meg a süteményt. :P Mert hogy a pályázókat szép nagy svédasztal várta, én pedig nagy boldogan kóstoltam végig a néhány éve még elérhetetlennek tűnő sütiket, kapucsínót és narancslevet. A verseny után körbevezettek minket a kávézóban és a szállodában: a New York inkább palota, mint kávéház, lenyűgözően szép, igazán megérdemelte a világ legszebb kávéháza címet. Az oszlopok és a falak gazdagon díszítettek, nagyon tetszett a tágas, nagy belmagasságú, középső, belső rendezvénytér, az olasz bútorzattal. (A hölgy, aki körbevezetett minket, azt mesélte, hogy az olasz üzemeltetők műemlékvolta miatt semmit sem változtathatnak az épületen, ezért egyéb dolgokkal igyekeznek hangsúlyozni az olasz mivoltukat: ami a bútorozást illetően ez engem egyáltalán nem is zavart, annál többet kínlódtam viszont a feladat megoldása alatt a szüntelenül harsogó olasz zenétől, amitől dögnehéz volt az írásomra koncentrálni). Megnéztük a korábbi Szivar Bár helyén nyílt Nyugat Bárt is, Nyugatos szerzők képeivel a falakon: a többihez képest modernebb, de szép része volt ez is az épületnek.

A kávézó körbesétálása után Juhász Ferenc irodalmi estjén vehettünk részt, amin az idős költő több barátja is jelen volt: egy festő és egy zeneszerző. Sajnos a hangosítás hagyott némi kívánni valót maga után, így nem mindig sikerült követnem a beszélgetést, meg a megzenésített versek néhány szaváról is lemaradtam, de azt sikerült megállapítanom, hogy Juhász Ferenc nagyon merész és szép kifejezéseket használ a verseiben, a "hüllőmagány" különösen tetszett. Juhász Ferenc anekdotái közül pedig az tetszett leginkább, amit a Tűzliliom az éjszakában című versének születéséről mesélt, mert egy olyan hely ihlette, amiről nem régen olvastam. Molnár Ferenc lányának, Mártának volt egy kis vályogháza, ahol szalon híján gyülekeztek az írók. Márta és férjének történetét néhány napja olvastam itt. Ennek a háznak az udvarán nyíltak a tűzliliomok, amikről Juhász Ferenc írt. A kávézónak is volt egy kedves gesztusa az idős költő felé: Feri bácsi kapott egy örök asztalt a kávézóban, és mivel a New Yorkban fiatal korában sosem evett, mert  már akkor is drágának számított (bár sokat dolgozott itt), ezért a kávézó vezetősége előkeresett egy abból a korból származó étlapot, és ezt tette az asztalra: bármikor fogyaszthat náluk a költő, azokon a régi árakon, amik most már egyáltalán nem számítanak drágának. (Száz forintos ételek, pl). :))

Bár a versenyen helyezést nem értem el, mégis úgy érzem, tényleg érdemes volt részt venni és nagyon különleges élményben volt részem. Már csak azért is, mert Turczi István azt mondta, hogy hatvan embert hívtak be a pályázatra, de a kétszerese jelentkezett, így valóban szép eredmény volt a részvétel is.

Holnemvolt Fesztivál 2012. - a nemzetközi mesemondó fesztivál

Ha valaki április tizennegyedikén este a Petőfi hídon sétált, és találkozott egy csapat őrjöngő alakkal, akik színes lufikkal hadonásztak, szappanbuborékokat fújtak és azt üvöltötték a Duna felett, hogy "Egyszer volt Holnemvooooooooolt"... nos, az se nem rémálmodott, se nem látott az őrültek házából frissen megszökött hordát. A díszes társaság tulajdonképpen a Magyarországon másodszorra megrendezett nemzetközi mesemondó fesztivál fellépőiből, önkénteseiből és közönségéből állt.

Igen, végre eljött az idő, amikor újra megrendezték nálunk az év szerintem egyik legjobb buliját, amin idén már mint egészen hivatalos fellépő vehettem részt. (Tavaly még a "közönség mesél" blokkban indultam, idén az egyik szervező úgy konferált fel Viktort és engem, mint a fesztivál saját fellépőit, hiszen mindketten a fesztivál megálmodójának, Zalka Csengének a tanítványai vagyunk). 

Idén is remek mesélők jöttek el hozzánk Magyarországról és távoli országokból is, akiket nagy élmény volt hallgatni és akiktől sokat lehetett tanulni. Itt volt az ország nagy kedvence, Berecz András, de jöttek mesélők, Görögországból, Olaszországból, Amerikából és Angliából, de volt horvát-magyar mesélőnk is.

(én a Holnemvolton, és a baglyok :))

Nekem a görög mesélők, és az olasz mesemondó tetszettek legjobban. A három görög hölgy, a Paramythokores (A mesék lányai) lenyűgöztek az eleganciájukkal, gyönyörű ruháikkal, hangjukkal, szép hangzású anyanyelvükkel. Nagyon tetszett, ahogy tökéletesen együtt tudtak játszani, vidámat, szomorút, pajzán (és sosem közönséges) történeteket is. Kicsit irigyeltem is őket, amiért ők hárman ilyen szépen összetalálkoztak, jó lehet egynek lenni közülük, csapatban dolgozni. Olyanok voltak, mint a meséik királylányai, három erős és magabiztos, vidám nő. A történeteik egyértelműen illeszkedtek a nálunk is közismert görög mitológiába, de mégsem a már általános iskolából unásig ismert történetek voltak. Sose hallottam még például Lámiáról, a tragikus sorsú, saját gyermekeit megevő és szörnnyé változó, emberi öntudatát rémes tettei után újra és újra visszakapó lányról. Európa történetét pedig ugyan ismertem, de ahogy ők előadták, az sokkal elevenebb és igazibb volt, mint a könyvben olvasott variáció. 

Az olasz mesélőt, Paola Balbit is hamar a szívembe zártam. Ha A mesék lányai görög királykisasszonyok, akkor ő meg az olasz sárkánykirálynő. Karcsú, nagy hajú, lángvörös vagy fekete ruhás alak, bátor és magabiztos. Egy mese kivételével ő is a saját anyanyelvén mesélt, (minden meséléshez volt tolmácsolás, így hallhattuk az eredeti szöveget is), ez is sokat hozzáadott az előadáshoz, hiszen az olasz nyelv is gyönyörű. Tőle hallottam azt hiszem életem egyik legszebb meséjét a bizalomról és az elfogadásról, ami mégsem volt cseppet sem didaktikus, hanem inkább titokzatos, misztikus, sárkányos, és nagyon-nagyon nekem való. 

Az én számomra harmadik helyen holtversenyben végzett a meglepetés mesemondó, Andrew Wright, és a fesztivál szíve-lelke-motorja, Körmendy Petra. Andrew Wright Angliából érkezett, és magával hozta a régi kosztümös, hűvös, csupa hegy-csupa eső, végtelen és haragoszöld tájakon játszódó filmek, meg az ódon mesekönyvek hangulatát. Nem énekelt, nem ugrált, nem igyekezett meghökkentő fordulatokkal, modernitással hatni a közönségre (mint például a tavalyi fellépők jórésze). Nem vonta bele a közönséget a mesébe és senkit nem kapott fel a vállára. Csak ült egyhelyben, szintén a régi filmeket idéző sapkájával, és mégis a bőrömön éreztem Angliát, Skóciát, Írországot. Az egyik kedvenc mesetípusomba tartozó történetet mondta el, a tipikus eset a tengeri tündérrel és az eldugott, hosszú házasság után sajnos újra megkerült állatbőrrel. Amikor is aztán a tündér hátrahagyja a családját. Van ebből a mesetípusból egy kedvencem, a Dick Fritzpatrick és az ő tündér felesége, mert ebben egészen remek a végkifejlet. 

Petra már csak azért is megérdemli, hogy a nevét a bejegyzésemben említsem, mert nagyon nagy szerepe van abban, hogy tavaly és idén is megrendezésre került a fesztivál. Kicsi, kerek, vigyori, raszta lelkészhölgy, valóságos energiabomba. Ő az az ember, aki a görög királylányok legnyelvtörőbb refrénjét is képes velük énekelni, és végig mosolyogja-tapsolja-visítja a fesztivált, holott alighanem alaposan végigdolgozta már a korábbi napokat és más ember csak hulla fáradtan vonszolná magát, savanyú képpel, ha a helyében lenne. Ő Zalka Csenge kedvenc meséjét monda el nekünk a közönségmesélős blokkban. Csenge már évek óta emlegeti nekem a történetet, olyanformán, hogy minden mesére csak legyint, hogy igen-igen, jó történet ez, de hallanád csak A halál és a vörös hajú lányt! Engem meg evett a kíváncsiság, de sose hallottam a történetet, egészen az idei fesztiválig. 

És igen, ez után a pont után érkezett el a fesztivál oda, hogy "Egyszervolt Holnemvooolt"-ot ordítva vonuljunk a Petőfi hídon. Azt hiszem, ezen most már senki nem csodálkozik, aki végigolvasta a bejegyzést. :)))

Mondanám, hogy tűkön ülök a következő fesztiválig, ami így is van, hanem azért még lesz egy kis utómesélés, amin pótolhatnak azok, akik kimaradtak a hétvégi nagy buliból. Mert lesz még mese a Birsben és a Rhododendronban. És én is mesélek  ;-)

Jövőre pedig remélem, hogy végre Csengétől is hallhatom A halál és a vörös hajú lány történetét! :))

A fesztiválról készült egyéb beszámolók:

a Holnemvolt Fesztivál hivatalos blogján

és

"Felhőtlépő" Gy. Viktoré

Írásaim a Kossuth Kiadó blogján

A Kossuth Kiadónál újabb szórakoztató írós játék volt: ismeretlen eredetű, régi fotókról kellett kitalálni, hogy mi lehet a hozzájuk kapcsolódó történet. 

Ezek voltak az én variációim: 

http://pamlag.blogspot.com/2012/03/lovranits-julia-fekete-kokorcsinek.html

http://pamlag.blogspot.com/2012/04/lovranits-julia-level-annuskanak.html

Szuggesztív, remek képek ezek, tetszett a feladat megint. Aki szeretne hasonló játékban részt venni, figyelje a kiadó facebook oldalát, hátha írnak ki újat! :)