Olvasás hét hete, VI. hét - "szavakból világot építünk föl magunkban"

VI. hét (aug. 8 – 14.)

Klasszikusok kontra kortárs irodalom 

Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől? 

Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat? 

Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal? 

Az utolsó téma tulajdonképpen a közhely közhelye (már az ókori rómaiak is...). No de már csak azért is ezt választanám, mert bár nyílt titok, és mindenki pontosan tudja a kérdésre a választ, mégse történik semmi. Nem égetik el nyilvánosan az irodalomkönyveket, nem vonulnak a diákok a Parlament vagy a városháza elé a kedvenc olvasmányaikat lobogtatva ("Le Dosztojevszkijel, éljen Tolkien!" vagy valami hasonló)... szóval addig erről a közhelyről igenis beszélni kell, meg hát nem csak beszélni kellene. 

Még középiskolás korom végén leltem egy cikket a témában az interneten, akit érdekel, a végén be fogom linkelni és elolvasható a teljes szöveg. A bejegyzésemben ebből a kerekasztal beszélgetésből fogok részleteket idézni. 

"A Mohácsy-könyv sikertörténete a magyartanítás kudarcának nem oka, hanem csak tünete."




Mit veszít az, aki nem olvas?


" Az emberekben hajlam van a belső látásra, belső hallásra, belső képzeletre, amit az olvasás hallatlanul gazdagíthat. Az olvasás a belső tudati, érzelmi működésre hat. Ennek elvesztése valóban belső leszűkülést okoz."

Az olvasás is egyfajta edzés. Csak az ember lelkét, szellemét edzi. Ha valaki "olvasott", az nem csak azért lesz rögtön számomra kívánatosabb beszélgetőpartner, mert mondjuk olvasta épp azokat a könyveket, amiket én magam is, és a könyv szereplője, sztorija miatt rögvest közös témánk is van... A leglényegesebb dolog az egészben, hogy a könyvek miatt az illető elméletben bele kerül egy egész sor mindenféle élethelyzetbe, tapasztal, átél a szereplővel együtt egy-egy érzelmi megrázkódtatást vagy sikert, és ő maga is alakul általa. Természetesen nem pótolja a valós tapasztalatokat, és egyáltalán nem tartom szerencsésnek a "szemüveges kislányt" sem, aki barátok híján minden tapasztalatát a könyvekből szerzi. De egyiknek vagy a másiknak a kizárásával mindenképpen sokat veszít az adott gyerek (és a későbbi felnőtt). 

(hotdog.hu -s körkérdések "olvasni" keresőszóra)

" Az az ember tud harmonikusan viselkedni, váratlan konfliktusokkal, frusztrációkkal megküzdeni, akit nem robbant föl a saját belső meg nem értett feszültségrendszere. Az irodalom ebben sokat tud segíteni"

Pontosan ez az, amit én egyfajta belső edzésnek hívnék. Ha a gyerek (vagy a felnőtt) úgy használja a könyveket, hogy segítőtársat lát bennük (és most nem az életvezetési tanácsokat osztogató  direktben lelkizős könyvekre gondolok), és a könyvbéli szereplők élete az illetőt kibékíti saját magával, segít neki szinte észrevétlenül problémákat feldolgozni, akkor látni fogja az irodalom értelmét. Boldizsár Ildikó is ilyesmit használ fel a meseterápiája során, amikor egy-egy mesében a páciensei felismerik a saját történetüket. De nem feltétlenül A Könyv, ami megváltoztatta az életem. (Nekem például, ahogy ezt egy korábbi bejegyzésemben említettem, nincs ilyen konkrét mű). De a sok-sok olvasmány, élmény mégis egymásra rakódik, segíti az embert az életben, még ha már nem is tudatos. Lehet, hogy nem emlékszem már egy-egy könyv cselekményének minden mozzanatára, egy-egy szereplő nevére, de mégis beépültek a személyiségembe, választásaimba, segítségemre vannak.  

(szintén hotdog.hu,  olvastad-e A kőszívű ember fiait c. körkérdésre adott válaszok)

"A gyerek akkor lesz olvasó, hogyha elhiszi azt, amit évezredek óta állítunk, hogy "rólad szól a mese".

Ez nem szorul kommentárra, ugyanaz, mint a fenti, segíteni kell a gyereknek felfedezni azt, hogy megtalálja a művekben a saját örömét, bánatát, vagy éppen azt a valami, ami jó kedvre deríti.  

".Az iskolarendszer nem írja a zászlajára az örömöt, mert az intézményi struktúra elvárásaitól az nagyon idegen, mégis azt gondolom, hogy kihagyhatatlan."
"Minden elemzés, értelmezés csak azután következhetne, ha már kiderült, miért szerzett egy könyv örömet, s milyen élményeket közvetített. Az irodalomórán az élmény közös élménnyé válhat."

Az iskola épp ezt a rávezetést mulasztja el, egyáltalán nem segíti a gyereket abban, hogy felfedezze magának a könyvekben a "róla szóló" mesét. Az irodalomóra "Kicsit nehéz és kicsit unalmas tantárggyá"  silányul, amire jegyet lehet kapni, az után rohanunk haza a számítógép és a televízió elé. Az olvasás nem szórakozás, pláne nem a komolyabb irodalmi művek olvasása, azon túl kell lenni egy-egy félévben, az után jöhet valami más, ami szórakoztat. No ez az, amin változtatni kellene.  

(hotdog.hu, "kötelező olvasmány" keresőszóra ezek a kérdések jöttek ki)




"Minden szeretetem Jókaié, de egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a 13 éveseknek nagyon ritkán szerez örömet A kőszívű ember fiai."

És rögtön nagy, súlyos irodalmi művekkel ezt nem lehet elérni. (Legalábbis nagyon ritka esetben, kevés gyereknél működik, vagy olyan - szintén ritka- tanárszemélyiség kéne hozzá, de sajnos tömegeknél nem működőképes).  Őszintén megmondom, én szerettem Dosztojevszkij Félkegyelműjét, sőt, Tolsztoj Anna Karenináját is. De ha csak és kizárólag a kötelező olvasmányok lettek volna az olvasmányélményeim, nem vagyok róla meggyőződve, hogy csak úgy szórakozásból elolvastam volna épp ezt a kettőt, vagy akár bármi mást. Általános- és középiskolában sokkal inkább a gyerekekről kéne szóljon az irodalomoktatás, és nem a gyerekeknek kéne alávetniük magukat egy tőlük idegen problémakörnek. Persze ehhez az kéne, hogy ne irodalomtörténeti sorrend szerint tanítsunk, hanem életkorra, uram bocsá' adott osztályra, gyerekre koncentrálva lehetne feladni a kötelezőket. Csak hát ehhez nem csak az irodalmat kéne nagyon ismerni, hanem a gyerekeket is... 

"A gyerek bizonyos értelemben már nem gyerekolvasó, másrészt minden eddiginél inkább az."

Ez is egy messzire vezető probléma, hogy a mostani gyerekek egész sor mindenféle, nem életkoruknak megfelelő ingerrel sokkal korábban találkoznak, mint néhány generációval korábban. A televízió és az internet önmagukban nem jók vagy rosszak, mindössze eszközök, amik a felhasználójuktól függően válnak ilyenné vagy olyanná. Ha ez a felhasználó egy gyerek, akinek nincs, aki a rázúduló információtömegben utat mutasson, segítsen feldolgozni a kapott információkat, nem kap alternatívákat szórakozásra, amiből ő maga választhat... akkor persze káros. De nem a számítógép létezése a hibás. El kell fogadnunk, hogy a mostani gyerekek sok mindenben sokkal tájékozottabbak, más ingereket igényelnek akár könyvek terén, de egyszersmind védtelenebbek, segítségre szorulóbbak is. Nem mindegy, hogy van-e szórakozási alternatíva, jó minta, (és itt persze nagyon fontosak a szülők is, nem csak a pedagógusok, de talán a pedagógus még tud valamicskét segíteni, ha otthonról a gyerek nem hoz elég biztos hátteret). Legyen szó akár könyvekről, kirándulásról, bármiről, amiből a gyerek élményeket szerezhet. 

"El kell hinniük a tanároknak, hogy sokkal szabadabbak, mint gondolják. Ha valaki szenved a Légy jó mindhalálig! tanításától, akkor nem kell azt tanítani." 

Nem ismerem eléggé a kerettanterveket, általános érettségi követelményeket (na de hát azon is lehetne változtatni), de nem félnék Candide meg a társai helyett Durrellt, Rejtő Jenőt, Konrad Lorenzet olvastatni a gyerekekkel. Őszintén szólva a Légy jó mindhaláligot annak idején sírva olvastam végig, annyira utáltam.  És a mai napig van könyv, amit csak hírből ismerek, de soha nem fogom elolvasni, mert nem érdekel a problémaköre és nehezen viselem a negatív könyveket. (És most már szabad, mert már nem vagyok gimnazista :P). Szóval nincs csodatabletta, továbbra sem fogják  széles rétegek vigyorogva olvasni a Bűn és bűnhődést. Na de lényegesen több embernek lehetne visszaadni az olvasás örömét, és többeket lehetne "magas irodalom" szeretetéig is eljuttatni. 

(kötelező olvasmányokról vélemények)

"Egyébként nem biztos, hogy ez a helyzet nem fog változni, mert ha a gyerekek ugyanolyan természetességgel fognak mozgóképet csinálni, mint mozgóképet fogyasztani, lehet, hogy ez is másképp lesz. Ma még viszont úgy látom, hogy a szövegalkotó szabadsága nagyobb a képalkotóénál. "

Gimnázium vége-közepe felé ábrándoztam arról, hogy egyszer majd lesz egy olyan szórakozási forma, ami diszkóhoz hasonlít majd: az lesz a lényege, hogy emberek képesek összekapcsolódni, és kivetíteni a fantáziájuk segítségével megalkotott képeket. Kollekítvan hoznak majd létre műalkotásokat, és azok lesznek a legnépszerűbbek, akiknek a legélénkebb a képzeletük. 

De ez csak egy utópia, ami vagy megvalósul, vagy nem, és vagy jól, vagy rosszul. Egyelőre a ki nem vetített, saját magunk által elképzelt dolgokon át fejleszthetjük csak a kreativitásunkat, önmagunkat. Amiben igencsak segítségünkre lehet az olvasás is, nagyot veszítünk nélküle. 

...

A fenti szöveg igazán eredeti vagy új gondolatokat nem tartalmaz. Ezeket mind leírták, megfogalmazták már mások, például épp az adott beszélgetés résztvevői. És mégsem változik semmi... A gyerekek nyüstölik a Szigeti veszedelmet, az Iliászt, Ifjú Werther életét és nyavalygásait... és aztán az internetes fórumok tele vannak a "Te melyik kötelezőt utáltad legjobban?" című körkérdésekkel, mi meg nyafoghatunk, hogy nem olvas a "mai ifjúság"... Ismét nem tudok sokkal többet mondani Arató László végszavánál: 

"Nagyon nagy baj van."

ez itt a kapcsolódó beszélgetés