2015. február 10., kedd

Földből növekvő, égen járó





Jéjé, holá, jéjé
fent az Isten, lent az ember
jéjé, holá, jéjé
az Isten: Isten,
az ember: ember,
egyik is, másik is úr a maga honában
egyik is, másik is ura otthonának."
(afrikai mítosz)


Egy szép és komoly játék. Ez jut eszembe, ha Sándor Anna foglalkozásaira gondolok amit Boldizsár Ildikó Metamorphoses Meseterápiás Módszerét alkalmazva tart. 

Legendákat, teremtéstörténeteket hallgatunk, utazásokat teszünk messzi földre és saját magunkba. Annának nagyon szép hangja van, szépen is mesél: Kalevalát, vagy éppen afrikai mítoszokat. Vele együtt teremtjük a világot, az embert. A saját világunkat is: megkeressük, hogy melyik jelenet fog meg a mesében, van ránk hatással, milyen érzelmek, illatok vannak jelen a mese számunkra fontos részében. Elgondolkozhatunk rajta, hogy milyen teremtő erőt használunk az életünkben, a tüzet, a földet, a vizet vagy éppen valami egészen mást, ami a munkánkból adódik. 

Azt hiszem, az ember bármit olvas, hallgat, hajlamos benne választ keresni az őt foglalkoztató kérdésekre. Volt egyszer egy jóbarátom, akivel mindig előre megbeszéltük, hogy milyen könyvet olvassunk el (két különböző városban, de egyszerre), majd hajnalokig vitatkoztunk interneten a szereplőkről meg a cselekményről. Magunk sem gondoltunk bele, hogy milyen önismerethez segítettük hozzá egymást vagy árultunk el magunkból dolgokat. Ilyesmi ez a "meseterápia" is, és nincs is ezzel semmi baj. Persze sem a barátok meglétét, sem a pszichológushoz járást nem pótolja, ha az ember egy ilyen nyilvános körbe jár el. Ez inkább egy magányos belső utazás, mert ha ki is mondjuk, hogy ki hol látja magát a mesében, nem firtatjuk, hogy mi az a valós életben meglévő problémája, amiért ezt a képet választotta. (Sőt, még ennyit sem kell kimondani, ha valaki ezt sem szeretné a többiek tudomására hozni). De már ezzel is izgalmas élményekben lehet részünk, hasznos megállapításokra juthatunk saját magunkkal kapcsolatban. 

A gyógynövénytáborok is eszembe jutnak, ahol azt tanultuk, hogy semmiképpen ne hagyja el az ember a fontos gyógyszereit, de ha csak egy picit meg van fázva, akkor nyugodtan teázgathat azért. Na ilyen gyógynövénytea is ez a foglalkozás, hogy aki nem komolyan depressziós, csak picit elveszett a világban, esetleg ki akar szakadni a hétköznapokból és segítséget szeretne kapni, hogy tudjon önmagára is figyelni, az miért ne járhatna mesekörbe. (Úgy is tűnik nekem, hogy egyre több mesekör, "női kör" jelenik meg. Alighanem sok a magányos, útkereső ember, ezért is kellenek a mesék). 

De elmesélem a tegnapi találkozásomat egy különös lánnyal: azt a feladatot kaptuk Annától, hogy az asztalon lévő kupacból válasszunk egy képet. Hevert ott mindenféle ember fotója, öreg, fiatal, gyereké is. Olyat kellett keresni, aki szimpatikus és megfog valamiért. Ahogy ránéztem az asztalra, azonnal megláttam egy, az internetről már számomra régtől ismerős képet, egy zöld szemű, űzött tekintetű, de gyönyörű, sötét bőrű lányét. A ruhája kicsit hasonlított az indiai táncosok ruháihoz, bár utóbb kiderült, hogy a lány eredetileg burmai. Meghallgattunk egy afrikai mesét az ember majd a lélek születéséről, majd mi is lelket leheltünk a fotón lévő alakba. Elgondolkoztunk rajta, ki ő, mi ő, milyen anyagból teremtenénk meg és milyen kérdést tennénk fel neki, ha lehetne. 
Néztem a lány szakadozott, kopott, piros ruháját, sötét bőrét, különös szemét és arra jutottam, hogy ő földből van. A föld számomra alaktalan, durva valami. Formátlan, súlyos és még sok szenvedést tartalmazó életet képzeltem a lánynak. 
Akkor a kérdést kellett feltenni az általunk választott, teremtett alaknak: engem leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon kihez ment feleségül? De aligha választott jól, talán nem is választhatott ő maga, hanem a szülei tették helyette. Hanem azért késő öregkorában talán megtalálta a nyugalmat és a boldogságot, mondjuk valamilyen kézműves tevékenység vagy kerti munka által. Ahogy a föld is mindig képes megújulni, úgy ő is képes erre. 

Végül Anna arra kért bennünket, hogy behunyt szemmel képzeljük magunk elé ezt az embert, és gondoljuk el, hogy a kezében ajándékot nyújt felénk: egy maréknyit abból az anyagból, amiből teremtettük. Egy marék földet kaptam, felruházva a tulajdonsággal, amit gondoltam erről: a szenvedésekkel teli, de végül boldogságot és megnyugvást hozó élettel. Elfogadtam az ajándékot. 

Aki kedvet kapott hasonló játékhoz a fantáziával, mesékkel és önmagával, annak pedig:








2015. február 3., kedd

Bigyók - csipkebogyó és medvehagyma


A véletlen úgy hozta, hogy egymást követő napokon kóstolhattam meg a Magyar Környezeti Nevelési Egyesületnél (barátainak csak MKNE) BioBia vadnövényes finomságait, illetve én magam is főztem valami "vadat": csipkebogyó lekvárt, ami a naptáramban hetek óta a "csipkebigyó" felirat jelzett nekem előre, hogy el ne felejtsem. 

No de először Biáról: már hosszú ideje követem nyomon facebookon a BioBia Porta Pajta Szálló oldalán Németh Bia tevékenységét, Dénes Andrea Erdőkóstoló blogjával egyetemben, és így távolról is igyekszem figyelni és tanulni. Mindketten a mindenféle izgalmas, vadon termő ennivalók jó ismerői, csuda inspiráló fotókra és receptekre lehet szert tenni az oldalaikon. Sajnos személyesen eddig még egyikükhöz se volt szerencsém, ezért örültem olyan nagyon, amikor megtudtam, hogy az MKNE Ökoesték sorozatában ezúttal Bia lesz a vendég. Kicsit késve érkeztem a Pulikuckóba, de azonnal magába fogadott az egyesületnél megszokott közvetlen hangulat. Régi ismerőseim szeretettel üdvözöltek és azonnal helyet szorítottak nekem a Bia finomságaival megrakott asztalnál. Volt ott erdei gomás céklakrémes házikenyér, a facebookról már jól ismert, de általam először megkóstolt "medvehagyma bigyó" (a medvehagyma termését teszi el kapribogyó szerűen Bia), nyersen fogyasztható gombák, néhány érett csipkebogyó... Legjobban az a nagy kupac zöldsaláta lelkesített, amiben rögtön felfedeztem kedvencemet, a turbolyát. De újdonságként derült ki számomra, hogy ehető a galaj is, meg a vékony, snidlingre emlékeztető kígyóhagyma, aminek az ízével alig tudtam betelni. A felhozatal kevésbé vad részéhez tartozott az aszalt alma és az aszalt füge, ami a Mecsek Zöldutas fiatalok házi készítésű aszalójában készült. 


(fotó by MKNE)


A kulináris élvezetek mellé pedig sok-sok remek sztorit és hasznos ismeretet kaptunk,  alig győztem jegyzetelni a rengeteg zöld szervezet nevét, amiket mind meg szeretnék ismerni. Megtudtam, mi az általam beszédtechnikán rendszeresen gyakorolt versben szereplő "cserény": lapos aszalókosár! De ma már inkább néprajzi múzeumban találni ilyet. Azért jó kis szó! Szó esett a medvehagyma egyre aggasztóbb helyzetéről is: hogy szegény éppúgy divatba jött, mint a hóvirág, és lassan megérdemelne egy védetté nyilvánítást, de valamiképp mérsékelni kéne a túlgyűjtését. (Első sorban a kamionszám külföldre hordott hagymákra gondoltak a beszélgetés résztvevői). Hasonlóan fontos lenne a "felelősségteljes turizmus"ra való odafigyelés Magyarországon, hogy ne terheljük túl se a környezetet, se a népszerű üdülő- vagy fesztiválfalvakban élő embereket. Van még miben fejlődni, na. 
De a borongós gondolatok mellett Bia örömmel mesélt az általa tartott Ökobüfék sikeréről, hogy az emberek nyitottak és érdeklődőek, szívesen rendelnek esküvőre, érettségibankettre is helyi termékekből és erdei növényekből álló menüt, viszik őhozzá a Kab-hegy oldalába osztálykirándulásra is a gyerekeket, ahol megismerkedhetnek a vadon termő gyógy- és ehető növényekkel. Bia a környékbeli falvak közösségi életének szervezésében is részt vesz, a Madarak és fák napján nyugdíjasok, diákok és sérült emberek ünnepeltek együtt a szabadban. 
A tanulság? A nem túl meglepő és szokásos "mérték". Hogy lehet kirándulni, erdő-mező gyümölcseit fogyasztani, vidékre utazni, csak mértékkel és tisztelettel. Sőt, kell is! 

Másnap Bia előadásától fellelkesítve vettem elő a mélyhűtőből az ősz óta sorára váró csipkebogyó - és somkészletet, amire most lett végre időm, hogy elkészítsem. A művelet valóban meglehetősen macerás, de a végeredmény mindent megér. De ha az embernek olyan jó társasága akad hozzá, mint nekem, akkor még a macera is feledhető. :)



Itt olvadnak ki a csipkebogyók és a somok:


Puhára főztük őket:


Nagyobb lukú teaszűrőn átpasszíroztuk. Ehhez a fakanál megfelelőbbnek bizonyult az addig használt evőkanálnál. Korábbi tapasztalataimból okulva két teaszűrőt is befogtunk a művelethez.


Amíg ketten a teaszűrőn átpasszírozással bíbelődtek, addig egy harmadik ember a sűrű szűrő helyett használt olajlefogó szita lukacsain passzírozta át másodszorra a masszát. (Mégkisebb lukú szűrőt nem sikerült találnunk, de alighanem ez a nagy felület kényelmesebb és praktikusabb is egy csepp teaszűrőnél).


A készülő lekvárt másodszorra és megfőztük és forró gőzzel csírátlanított üvegekbe töltöttük. Cukrot, tartósítószert egyáltalán nem tettünk bele, de nem lett olyan vadul sok lekvárunk, másrészt ideje se lesz megromlani.



Párom kóstolgatja a készülő lekvárt :) Jó lesz!


És íme a végeredmény! :) Szorgos segítőink is hazavihettek egy-egy üvegcsével, és még nekünk is bőven maradt. Most aztán kenhetjük, kenyérre, kölesre, sütibe... :)))


Amíg a bogyók főttek, sütöttünk gyurmát is. :P A pici makkok fülbevalók lesznek, a levelek kitűzők, a nagy makk talán medál vagy csak szobadísz.


2015. január 28., szerda

Mesekeresés mint olyan


Az elmúlt 3 évben 46 népmesés kötetet olvastam el, 70 mese tetszett igazán. Nem egy ismerősömtől hallottam, hogy elkedvetlenedett, amikor mesét keresett gyerekeknek: a legtöbb kötetben egy-két mese van, ami megfelel a mai gondolkodásnak. Például kevés olyan mese van, amiben nincs kannibalizmus, erőszakos halál, de közben nem unalmas és nem csak néprajzi értelemben érdekes, hanem a történet leköti az olvasót. 

Úgyhogy nincs más megoldás: olvasni kell! Méghozzá sokat, és válogatni. 



2014. december 31., szerda

2014 - könyves évértékelő :)

Azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek otthon – és a rendszeres mesélés mindennapos mesélést jelent! – másfél évvel előzik meg nyelvi fejlettség szempontjából mesét nem, vagy alig hallgató kortársaikat.
47.

Vekerdy Tamás: Az óvoda és az első iskolai évek




Íme a karácsonyra kapott könyveim és én. :) Bajzáth Mária (szerk.): Itt vagyok, ragyogok! és Sulyok Magda (szerk.): Az arasznyi emberkék. Előbbi remek szakkönyv és mesegyűjtemény egy nem könnyű korosztálynak, utóbbi pedig egy nagyon ritka és szuper manós mesegyűjtemény, ami egy szintén nagyon jó sorozat része. (Megjegyzem a karácsonyra kapott szoknyám se kutya, ajánlom szívfájdítás gyanánt a Fűzőszalont )

2014-ben összesen 37 könyvet olvastam. (egyel több, mint tavaly! :D plusz kettő még van, amit csak félig olvastam el, hiába igyekeztem).

Női szerzőtől (a népmesegyűjteményeket nem beleszámítva) nyolc könyvet olvastam. Köztük Catherine M. Valente, Lucy Maud Montgomery, Agatha Christie könyveit.

Férfi szerzőtől: 14 könyv, ebből Terry Prathett 3, Oscar Wilde 1, Varró Dániel 1 és Geard Durrell 1, Vekerdy Tamás 1

Madaras, egyéb, természetismerettel kapcsolatos szakirodalom: 4, ebből 3 Schmidt Egon










Talán az idei év egyik legkedvesebb könyvélménye: vékony kis ifjúsági könyvnek látszik, de annál sokkal többről van szó. 



Népmesés köteteket is olvastam szép számmal: összesen tizet!

francia 

sárkányos tematikájú Dornbach Mária (szerk.) A sárkányhercegnő

kubai joruba 

majmos tematikájú

izlandi 

magyar

lapp

indián 2 db

húsvét-szigeti mítoszok
 (ezt félbehagytam, nem volt kellően összefüggő, jól olvasható)

szicíliai







Egyéb műfajok:

fantasy (ugye Pratchett ;) 4 , ó és Sztrugackijék, A hétfő szombaton kezdődik :))) kicsit ős-Harry Potter, kicsit ős- Pratchett.

A gyermek- és ifjúsági irodalom továbbra is az egyik kedvenc műfajom. 8 könyvvel szerepel a listán, ha a Schmidt Egonokat nem számolom bele.

szépirodalom: Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Elemi erejű, bár nagyon depresszív könyv. Nem mondanám az idei legnagyobb élménynek, de minden esetre jelentős.


Aztán volt még itt egy kis pedagógia Vekerdytől, mesés szakirodalom Proppttól, Ruth Edna Kelly: Halloween című, egészen remek összefoglalója a címadó ünnepről, közepesen tűrhető betegségkönyv: Rados Virág: Bipoláris ...


A legrosszabb élmény címet idén Jacqueline Wilson: Tündérek és titkok című könyve érdemelte ki nálam. Egyetlen mentsége, hogy nyelvgyakorlásnak szántam, így angolul is olvastam ami legalább dobott rajta, hogy angolból sikerélmény volt. De maga a történet eléggé bosszantó volt. Így a második könyvének olvasása után azt hiszem eleget láttam az írónőből, gyerekként se szerettem. 


A legnagyobb kedvenc pedig magyar szerző könyve lett, Varró Dániel: Akinek a kedve dacos . Valójában anyukámnak vettem meg karácsonyra, de karácsonyi készülődés közben egy szuszra felolvastam otthon a páromnak, nagyon-nagyon megszerettük. Kisgyerekes anyuka ismerős tanúsította, hogy a Bömbölgető például színigaz. :))


az idei éves megszívlelendő pedig: 


BUÉK :)




2014. november 30., vasárnap

Hajnali ludak

Velencei-tó, Dinnyés, Elzamajor


Fenyvesi László és a süvöltő, Babolcsai Sándor felvétele
Kezdetnek leszögezném, hogy fél ötkor kelni nem jó. Télen meg egészen kutyául rossz. De amikor Márti kocsijában mindenféle vidám nóták csendültek fel, már éreztem, hogy jóóó lesz ez... Amikor pedig a koromsötét téli hajnalból előbukkant Fenyvesi Laci, tökéletesen éber lettem és kíváncsian vártam, hogy ezúttal milyen előre kiszámíthatatlan, izgalmas dolgok történnek ma velünk. (Példának okáért, amíg Márti ki nem pakolt a kocsiból a maximum halványan kivehető gólyafészek, mint találkozóhely alá, azt se tudtam, hogy túrára jövök. Egyszerű madárgyűrűzésre és egyhelyben állós lúdlesésre számítottam. Hát nem... )

Laci azzal fogadta az egyébként szép számmal gyülekező kiránduló csapatot, hogy a Velencei-tavon több a vadlúd, mint a Fertőn, így átmentünk oda, egy kicsit meredek lépcsőjű kilátóhoz. Itt Laci elmesélte, hogy a Velencei-tó valaha kifli alakú volt! :) Része volt a Dinnyési Fertő, és háromszor akkora volt, mint manapság.
Ebben a réges-régi világban még pákászok dolgoztak  a tavon, akik "pákát", vagyis a gyékény bugáját gyűjtötték és hamuzsírral főzve a tűzrakás fontos alapanyagát készítették el belőle. Az itt halászó emberek pedig télen nádaratóknak álltak. 
Közben a nádból láttuk felreppenni a természetvédelem címermadarát, a nagy kócsagot, régi nevén nemes kócsagot. Valaha a magyar nemesség hordta ugyanis a madár egy-egy tollát, később viszont divatba jött az úri dámák között, akik a kalapkölteményeiket telezsúfolták a madár tollaival. Ez persze a kócsag kipusztulásához vezetett. Ám 1920-ban újra megtelepedett a kócsag Magyarországon, a Kis-Balatonon. Az első fészket a megtalálója őrizte, majd 1921-ben fogadták fel a madarak mellé az első kócsagőrt, aki a ma ismert természetvédelmi őrök elődje volt. Mára szerencsésen újratelepült Magyarországon többfelé is ez a szép madár, így a Dinnyési Fertőn és a Velencei-tónál is szép számmal akad belőle. 

Dinnyési Fertő, Babolcsai Sándor felvétele



Ahogy oszlott a köd, megszólaltak előttünk a récék, ludak is. A récék éjjel járnak táplálék után és nappalra repülnek be a tóra, hogy a nappali ragadozók ne tudják megtámadni őket. Az egészséges felnőtt ludat viszont még egy sas sem tudja elcsípni, így ők nappal járnak táplálék után, és éjjel, a rókától félve alszanak a vízen. Erre vártunk, hogy a ludak végre rászánják magukat a kirepülésre, a táplálkozóhelyek felé. A Velencei-tónál nyári ludakat hallottunk, amik nem azért kapták a nevüket, mintha csak nyáron volnának Magyarországon (bár egy részük valóban elvonul), hanem onnan, hogy ez az egyetlen fészkelő fajunk. Sajnos épp akkor indultak el a tóról, amikor leértünk a toronyból, de így is láthattuk őket egy kicsit. 
Visszatérve a Dinnyési Fertőre a fehér hókájú nagy lilikeket hallottuk, rokona, a sárga szemgyűrűs kislilik nem olyan szerencsés, mint a kócsag: erősen megfogyatkozott, a kihalás szélén áll. A fertőn 20 éve még jóval gyakoribb volt a vetési lúd is, ezek helyét ma inkább a nagy lilikek vették át. Meglepő tömegben jelent meg viszont a Fertőn a vörös nyakú lúd: bár bennünket nem örvendeztettek meg jelenlétükkel, nem olyan régen negyvenhét példányt számoltak meg itt. Ennek oka bulgáriai telelőhelyének megszűnése lehet. 
kék cinege, Babolcsai Sándor felvétele

A nyári ludak egyébként érdekes viselkedést mutatnak a Fertőn, ahogy ezt Fenyvesi Laci megfigyelte: mivel a borjaikért aggódó szürkemarhák mindenhol üldözik a rókát, megtapossák a kotorékokat is (ámbár a róka igazán nem sokat tudna ártani a jól megtermett anyák által védelmezett borjaknak, amik maguk se éppen aprócskák), a ludak követni kezdték a marhákat a fiókáikkal. Bárhová terelték is a csordát, a libák utánuk úsztak a Dinnyés-Kajtori csatornán. 

A kirándulás során az emlősök is képviseltették magukat érdekességként, bár mindössze egy fajjal: az út szélén elpusztult cickányt találtunk. Laci a távcsövet megfordítva, nagyítónak használva azt megmutatta, hogy a fehér fogú keleti cickányról van szó. Talán egy róka hajította el, megérezve a "cickányszagot". Ennek a példánynak már nem sokat használ, de talán a példájából okulva a róka előbb-utóbb megtanulja, hogy a cickányok büdösek, nem érdemes fáradozni az elfogásukkal mert még a ravaszdinak sem lesz ízlése elfogyasztani őket. A legtöbb bagoly sem eszi meg a cickányt, nem úgy a gyöngybagoly, amely jó ízűen belakmározik belőle. (Csak a csontjait hagyja meg, amiket a kutatók kipiszkálnak a bagolyköpetből és meg tudják határozni belőle a környék kisemlős faunáját. Minden jó valamire!)

ott megyünk! :) Babolcsai Sándor felvétele
Mire a madarászhálókhoz érkeztünk, már jópár apró énekesmadarat fogott nekünk Márti és Zsuzsa. A nádasban egyébként kevésbé gyakori széncinegéből is jópár akadt, kék cinegét, fekete rigót, függő cinegét nézegethettünk gyűrűzés közben. (Ilyen korai órán és cudar időben pedig nem volt gyerekcsoport, így a madársimogatás után ácsingózó felnőttek is engedhettek szabadon madarat). Nagy sikert aratott az a tojó függőcinege, akiről Laci elmesélte, hogy bizony, függőcinegééknél a hím építi a fészket, de ha a tojónak nem tetszik, kíméletlenül szétszedi a bonyolult alkotmányt. Szerencséje volt annak a süvöltőnek, amit talán karvaly kapott el de eresztett is szabadon valamiért: újabb ragadozó helyett Laci találta meg, így mi megnézhettük közelről és talán megúszta némi szárnysérüléssel a kalandot. 

A közeli nádas felett kékes rétihéja szállt és a rackajuhok rohangáltak valami, csak általuk látott veszedelem elől. Nem mondom, hogy felmelegedett az idő, de megint felejthetetlen élményekkel gazdagabban térhettünk haza. 

A szép fotókért külön köszönet Babolcsai Sándornak :)

2014. november 27., csütörtök

Meseközpont, Paloznak - harmadszor :) Téli Balaton és igaz mesék



"Mi igazabb az igazságnál? A válasz: a történet."

Isabel Allende Ted-előadása




Bajzáth Mária szerint minden élethelyzetre létezik egy mese, rögtön be is bizonyította nekünk a Paloznakon tartott szakmai nap elején: néhány ismert mesekezdő formulát mondott el, amire rácsodálkozhattunk, hogy mennyire igaz lehet sok olyan állami gondozásban élő gyermek sorsára, akiket a nyáron táboroztattak. Magukra ismerhetnek és erőt meríthetnek a gyerekek a mesékből. Hiszen a meseszereplők szülei is kényszerülhetnek arra, hogy az arany hajú kicsi gyermeküket szegénységükben egy teknőben vízre bocsássák, vagy annyi gyerekük legyen, mint "a rosta lika" és kevés ennivalójuk. Aztán persze a legkisebb gyerekből, vízre bocsátott gyermekecskéből is hős válik a mese végére. A mesehős pedig minta a gyermek számára, hiszen nem fut el a problémák elől, hanem megoldja őket. Ha kell, újjá is születik. 
 Ez pedig csak az egyik ok, amiért a meséket, az élő szavas mesemondást választották legfőbb eszközül a Meseközpontban. Ott van még a "mesehallgatási transz" is, amely során a jobb és a bal agyfélteke egyensúlyi állapotban van és az egészséges fejlődés elengedhetetlen feltétele ennek az állapotnak a megélése. 
A mesék mellett népdalokat énekelnek, mondókáznak, népi játékokat játszanak a gyerekekkel és találós kérdéseket is használnak. Fontos eszköz a tánc, a film és más alkotó tevékenységek, illetve a madárház lakóinak megismerése. Máriáék eszközeikkel és elfogadó jelenlétükkel az otthon biztonságát, békés légkörét szeretnék egy kicsit megteremteni olyan gyerekek számára, akik nem nőhetnek fel családban. 
Az önkéntes mesélő asszonyoknak köszönhetően, akik a hétköznapokon is bejárnak a gyermekotthonokba, 80 mesét hallhattak a Boyai Gyermekotthon lakói. Ma Magyarországon a családban élő, nyolc éves kor feletti gyerekeknek mindössze tíz százaléka hallgat mesét. Egy átlagos gyerekre pedig a  kötelező körökön túl napi hét perc jut. 
A Meseközpont táboraiban a gyerekekre igyekeznek sok személyes figyelmet fordítani, a tábor és a mesemondó önkéntesek iskolai, óvodai és gyermekotthonokban való jelenléte egyfajta védőhálót biztosít a gyerekeknek. Bumberák Maja, Bajzáth Mária és a munkatársaik közel negyven napon át táboroztattak gyerekeket idén nyáron. 
A táborok a túl sok szabállyal szemben csak a legszükségesebb szabályokra szorítkoznak, így a hét elején a gyerekek még nehezen boldogulnak a hirtelen jött szabadsággal, de a hét második felére a munkatársak türelmének, a szép környezetnek, izgalmas tevékenységeknek köszönhetően beáll egy saját rend. A madárházban még a legizgő-mozgóbb gyerekek is nyugodtan üldögélnek, amíg arra várnak, hogy a tenyerükből egyen egy madár. 

Bumberák Maja arról számolt be, hogy a tábor második turnusában tizenkilenc, kettő és tizennyolc év közötti gyermek vett részt. Szerinte a legfontosabb, hogy a gyerekek a táborban a legjobb énjüket láthatják meg, olyan élményekhez, örömteli pillanatokhoz igyekeznek hozzásegíteni a gyerekeket, amik reményei szerint az életüket is végigkísérhetik. 
Persze sokszor egyáltalán nem könnyű a táborvezetők dolga, de a közös éneklés, gitárszó, agyagozás, illetve az érzelmek szabad kifejezése sokat segít ebben.

Grosch Nándor filmes és történelemtanár a film eszközével segíti a gyerekek önmagukra találását, önkifejezését. Olyan témák feldolgozásával, mint a mesebeli "kő szív". A gyerekek komolyan el is töprengtek a valós "kő szív" élethelyzeteken, de jókat is lehetett nevetni együtt filmezés közben. A nyári mesélésem során azt is megtapasztaltam, hogy Nándor nagyon hiteles emberként, jóbarátként is erősen jelen van a gyerekcsoportban. Mellé áll a bizonytalanoknak és segít nekik részt venni egy-egy játékban. Erős, de játékos és megengedő "apaként" is meghatározó ember a táborban, akivel  a fiúk szkanderozhatnak.  

A csupaszív és mindig derűs Wirtz Ágnes, a központ egyik alapítója pedig azt mutatta be, hogy mit is ért "mesélő képek" módszer alatt, ahogy ő játszik a gyerekekkel: híres festményeket nézegetnek együtt és mesélnek köréjük történeteket. Eleinte ő maga, aztán a bekapcsolódó gyerekekkel együtt. 

Megint hatalmas élmény volt a Meseközpontban járni, nem csak nekem, hanem kezdő mesemondó kedves barátnőmnek is, aki először találkozott ilyen jellegű rendezvénnyel és a hellyel. Az ablakon át ránk mosolygott a téli Balaton és nézzétek csak, milyen fantasztikusan helyes bögrékből ittunk most mi, és egyébként meg a táborozó gyerekek: 



2014. október 31., péntek

Mesemondás a világkörül - Ausztria :)




                                          (Bald kommt die Übersetzung auf Deutsch! :)



Még a budapesti Holnemvolt Fesztiválon ismertem meg Birgit Elizabeth Lehner osztrák mesemondót. Európai fellépőként kicsit közelebb állt az előadása a mi kultúránkhoz. Később pedig megtanultam tőle azt az igen hasznos apróságot, hogy barna hajú mesemondólány hosszú, piros ruhában jól mutat a színpadon! 

Lelkesen ismerősnek jelöltem facebookon is és igyekeztem figyelemmel követni a tevékenységét. Mivel úgy adódott, hogy a párom épp Bécsbe járt couch surfölni, idén októberben elkísértem és meglátogattuk Birgitet is. Amiről viszont fogalmunk se volt, hogy épp egy Erzähltheaterfestival (Mesemondó fesztivál) közepébe sikerül belecsöppennünk. Itt egy kis pinceszínház, a Theater Olé szervezte a rendezvényt, ahol helyi színészek, mesemondók és távoli országok művészei is felléptek. Mi két előadást csíptünk el, sajnos Birgitről épp lemaradtunk, helyette viszont a svájci Brigit Oplatka műsorát láthattuk. (!Figyelem! Hasonló női nevekben nem lesz hiány, a kedves osztrák mesemondó hölgyet Birgitnek, a kékszemű svájci lányt Brigitnek hívják)! :)  
No de vissza a svájci előadóhoz, Brigit Oplatkához : tőle egy egészen igazi, klasszikus mesemondó előadást hallhattunk. Volt egy szép ráhangoló bevezető meséje a mesékről általában, majd népmesék következtek. Nem használt hangszert, nem énekelt és nem voltak különleges eszközei, nem mozgatta meg semmivel a közönséget sem. Tényleg csak a történetek és az előadásmód erejével hatott, ez viszont nagyon jól ment neki: szép, széles gesztusai voltak, jól hallhatóan és érthetően beszélt (simán tudtam követni a német szöveget, először hallott mesénél is, pedig régen nem gyakoroltam a nyelvet). Egyetlen mesében használt csak tárgyakat, ami viszont gazdagította a műsort. Jelenségként is olyan  volt, amilyennek az ember elképzeli A mesemondót: nagy, kék szemek, félhosszú szőke haj és kicsit a Levente Péterék Égből pottyant meséiben viselt ruháira emlékeztető öltözet. (Aki még emlékszik gyerekkorából: amikor a gyerekek magukra néznek és csodálkoznak, hogy "Meseruha!" :))) A kedvenc mesém egyértelműen a Wali Dad ajándékai című indiai történet volt. 

Az előadás után azt terveztük, hogy hazamegyünk pihenni, de úgy megtetszett a fesztivál, hogy maradtunk meghallgatni még egy mesét. A szünetben Birgit összeismertetett két kedves bohóccal, akik piros orr bohócdoktorkodnak. Hirtelen rengeteget próbáltam beszélni, ami kilenc éve (?) nem használt német nyelvtudással nem volt egyszerű, de a párom sokat segített és Birgit meg a bohócok is nagyon kedvesek és türelmesek voltak velem. Az egyikük hirtelenében készített a számomra karton sütistányérkából egy névjegykártyát a színház és az ő elérhetőségével, arra az esetre, ha sikerül lefordíttatnom valamelyik mesekönyvemet németre. A színház igazgatója is nagyon kedves volt, sajnos a színház jelenlegi épületét el kell hagyniuk, de azt mondta, jövőre is biztosan lesz fesztivál. Ha újra megtanulok németül, talán még előadni is mehetek. Nagyon szuper lenne! Akár így, akár úgy, mindenképpen szívesen megyek jövőre is. 

A második előadás már inkább egy monodráma volt, mint klasszikus értelemben vett mesemondás. Az előadó egy tényleges, Traumvater című darabot adott elő, díszlettel, és nem saját magát játszotta, hanem szerepből beszélt végig. És mi volt a szerep? Egy madarászt játszott... A történetben igazi madárhangok is szerepeltek, ezen külön jól szórakoztam, hogy igyekeztem felismerni a német szövegen túl a madárdalokat is. A történet fonalát ezúttal sikerült elveszíteni, de a madarakat mind felismertem! 

A mesék után a pincehelyiségtől és a budapestinél lényegesen hűvösebb időjárástól csontig átfagyva, de füligérő szájjal igyekeztünk a szállásunk felé. A metró előtt még búcsúzkodtunk Birgittől, fogadkoztunk, hogy újra meglátogatjuk. Jó volna őt is megint mesélni hallani!

Nincs is olyan messze ez a Bécs, ahogyan gondolja az ember. (Busszal Szeged is négy, háromésfél óra Székesfehérvárról, ahonnan egyetemre jártam). Miért is ne járhatna át az ember Bécsbe is, néhány jó meséért? :)