Madárszárnyon az ősök földjén - Sopronban meséltem

Régi álmom vált valóra a soproni meghívással. Hiszen régesrég a mesék földje nekem ez a város: a gyerekkori meséké, amiket apukámtól és nagymamámtól hallottam. 

Évek óta járok ide és a környékre családtörténetet kutatni. Minden kő, utcasarok ismeretlenül is ismerős, tudom, hol van az a pinceablak, ahová apukám gyerekkorában az indiántörzs nevét festette amit játékból alapítottak a barátaival, melyik utcában élt kicsi korában és hol fürdött tilosban. Sok régen, vagy sose látott rokonnal sikerült találkoznom itt, akiktől újabb és újabb kirakós darabokat, történeteket kaptam és mindig lelkendezve hívtam fel aput, hogy mire jöttem rá a családtörténetből. 

Kicsit boldog-szomorú fellépés volt ez a mostani gyerekelőadás, hiszen az első olyan soproni utam volt, amikor már nem volt kit felhívni telefonon az új hírekkel. 

De az elmúlt évek alatt történt valami: már nem csak távoli, mesebeli hely volt Sopron, minél többet jártunk ide nyaralás ürügyén kutatni, annál több barát, valódi kedves ismerőssé lett távoli (és közeli) rokon került az életembe. Így amikor a Széchenyi István Városi Könyvtár Madarak-fák napja alkalmából mesélni hívott, jócskán láttam ismerős arcokat a közönség soraiban. 

Rettentően szeretek ismerősöknek (is) mesélni. Mások talán lámpalázasok lesznek a helyzettől, hogy olyasvalaki előtt kell színpadon megszólalni aki egy másik közegből már ismer, nekem szárnyakat ad. Egészen különleges érzés volt pedig azoknak mesélni, akik egy kicsit részei annak a mesének, amit gyerekként hallottam. Mert dédanyám kedvenc öccsének ükunokái vagy apukám gyerekkori jóbarátai. 

épp dedikálok Gombóc tündér mögött :)

Játszottunk egy jó kis, kopogós esőt szivárvánnyal, meséltem hangyákról, baglyokról, sötétségről és világosságról. Egészen remek, lelkes közönségem volt, amit innen is köszönök nekik. Még az új könyvemet, A tündérkapu titkát is dedikáltam a könyvtárnak és egy lelkes olvasónak.

Hozzák a könyvem dedikálásra :)

Az előadás után a Fertő-tóhoz is kimentünk, ahol torkuk szakadtából karicsoltak a nádirigók (többüket láttuk is), a hajó körül csérek kapkodták a vízből a halat, a parton pedig a nyári ludak vezetgették a pelyhes fiókáikat. 

Igazi Madarak-fák napja volt a tóparton és a könyvtárban is, a szívemben pedig békés, tavaszi visszaemlékezés. Nekem, itt a Földön az a dolgom hogy a meséket tovább mondjam, madarakról, fákról és emberekről. 

Lógós szerző lilában - Könyvfesztiváloztunk

Róbert Katalin fotója

A lógós szerző- vagyis én- aki idén nem maxolta ki igazán a Könyvfesztet. A saját dedikálásomon kívül a hotdogosig sikerült eljutni, bevallom őszintén, végül egyetlen könyvet sem vettem, még könyvnek látszó ékszert se, pedig feltett szándékom volt.

Van ugyanis egy szuper ékszerkészítő, Ediba aki elképesztően szépséges, könyvecske alakú gyűrűket, fülbevalókat és medálokat készít, amik rettentően alkalmasak arra is, hogy a gyerekolvasók figyelmét felkeltsék. Meg lehet bennük egészen picike meséket tartani. Hát ezért fáj a fogam egyre. Csakhogy Edibát majdnem olyan nehéz lefülelni mint a tündéreket, hiába lesem az oldalát, általában messze árul, vagy már pont elindultam máshová mire kiderül, hol lesz. Most is így jártam: mire föleszméltem mindenféle baráti találkozókból, már épp bezárt. Így kénytelen leszek Könyvhéten levadászni egy szép medált magamnak, ha ott kint lesz. 

Amit még nem vettem, de akartam: az egy Parti Nagy Lajos kötet, méghozzá a Szódalovaglás című. Valaha azt hiszem @encsy_eszter javasolta a moly.hu -n, és gondoltam hogy ha csak egy könyvet veszek a fesztiválon akkor ez lesz az. De erre se futotta végül az időből, így megrendeltem a legközelebbi könyvesboltban. Sebaj, támogatom vele a helyi kisvállalkozó könyvkereskedőt, aki ráaádsul aranyos volt, mert beengedett fagyival a boltjába (!) és teljesen képben volt, hogy éppen mivel foglalkozik Varró Dániel meg Parti Nagy Lajos. Nem mellesleg kaptam törzsvásárlói kártyát és ajánlott színházjegyet is. 

Róbert Katalin fotója

De akkor mi a fenét csináltam mégis a Könyfeszten? Hát, először is kis híján elkéstem. Mert a Farkaserdőből rohantam át dedikálni, Káposztásmegyerről. Ilyenkor tavasszal ugyanis folyton változnak a szerepeim. Lehet, hogy ugyanazon a napon délelőtt bakancsosan-nadrágosan teperek a szúnyogosban, délután pedig kiengedett hajjal, lilában és tündéresben várom az olvasókat. Másnap ugyanis gyerekcsoporttal kirándultam az erdőben, így fel kellett deríteni előre, merre szól a fülemüle, hol nő a turbolya, hol érdemes játszani és főleg mikor merre kell kanyarodni hogy ne tévedjek el. 

Hát így esett, hogy rohanvást, utolsó pillanatban érkeztem a Könyvfesztiválra, de amikor már épp frászt kaptam volna hogy lekésem a saját dedikálásom, ahogy a mesében is mindig felbukkan a csodálatos segítő, épp ott üldögélt @Zonyika és @atalant, akik készségesen útba igazítottak. Így aztán kissé lihegve de éppen időben lehuppantam Róbert Kata és Novák Vica mellé. 

És akkor nagyon-nagyon sokáig (de legalábbis hosszú percekig) nem történt semmi... és Vicával már komolyan kezdtünk nekikeseredni, hogy ez a pénteki időpont pocsék választás lehetett, amikor szépen elkezdtek sorjázni az olvasók. :)

Egészen meglepő olvasók is: egy középkorú, hivatalos külsejű úr is odajött hozzánk és az orrunk alá dugta a könyveinket egy titokzatos névvel, hogy ennek a valakinek dedikáljuk. Roppant furcsa volt a helyzet, így rákérdeztem, honnan is hallott rólunk? És akkor mesélte el, hogy ő tulajdonképpen egy könyvgyűjtő úr ügynöke, a megbízója pedig dedikált könyveket gyűjt. Úgyhogy most bekerülünk a gyűjteménybe egyenesen Petőfi Sándor dedikációja mellé. Azóta se tudom, valóban ez volt-e az igazság, vagy egy vicces kedvű apuka volt mégis, aki fapofával mondott nekünk egy jó nagy hülyeséget. Akár hogy is van, jó szöveg!


@Littlewood is befutott a kisfiával, és elláttak minket dedikálni valóval és oreo keksszel (amit innen is köszi, a férjem nevében is, aki végül elfogyasztotta). ;) És még jónéháány barát, ismerős  ugrott be, ha másért nem, tündérkavicsért és egy puszira.

És végül így telt el a Könyvfesztivál utolsó egy órája: beleszaladtam nagyon kedves, egyetemi jóbarátaimba, akikkel hotdogoztunk, ők helyettem is söröztek, és észre se vettük, amikor zárt a fesztivál. Szóval a lógós szerző talán nem is olyan lógós, hanem még a könyveknél is jobban szereti a barátait, akikkel beszélgetni lehet. :)