Blogon nem szoktam ünnepelni a karácsonyt, most mégis megteszem, mert találtam valamit, ami igazi karácsonyi történetnek való. Egy köszönetről van szó, amivel tartozom valakinek, mégpedig Varró Dánielnek.
Volt egy legalább két, három éves szakasza az életemnek, amikor egyáltalán nem írtam semmit. Egyetemista elsős koromtól körülbelül harmadikos koromig. Ebben persze az egyetem is szerepet játszott, ahol biológus szakon nem sok ráérő ideje marad az embernek az első néhány évben, de még egy dolog visszatartott az írástól. Gimnázium utolsó két évében volt szerencsém részt venni egy diákírótáborban, ahol épp olyan évetketfogtam ki, hogy divat volt a negatívum, mint téma. A zsűri csak azokat a diákírókat emelte ki, akik valami szörnyű-szomorú-nyomasztó dologról írtak. Csak az volt a jó, ha a világot valami rettenetes helynek láttad, szinte kötelező volt keserűnek és kiábrándultnak lenni. Rám meg mindenki döbbenten nézett, hiába hívtak be egymás utáni két évben is, hogy mit keresek én itt a biedermeier természetleírásommal, derűs, "jókislányos" világommal. Unalmasnak tartották a magyar tájat, fölöslegesen érthetetlennek a madarász szakszavakat. (Bele mertem írni valamibe, hogy "revír").
Bennem akkor egy világ dőlt össze, az első év után még igyekeztem, meg akartam felelni, aztán feladtam. Hogy ha tényleg azok és csak azok a jók, amit ők annak tartanak, akkor nekem ezzel az egésszel nincs dolgom tovább.
Még bőven tartott az én-többet nem - írok korszakom, amikor egy író-olvasótalálkozón, Szegeden találkoztam Varró Dániellel. Egyetemista koromban én olyan lelkesen jártam író-olvasótalálkozókra, mint más rock koncerte. Szabó Magdához és Varró Dánielhez, például. Néhány ismerőssel vitatkoztunk nemrégiben arról, hogy kell-e, hogy lássuk egy író, költő arcát, vagy hogy mi történjék akkor, ha hirtelen magánproblémákkal kezdik bombázni az olvasók egyik-másik szerzőt. Természetesen én is ilyen voltam, én is felnéztem a kedvenc íróimra, költőimre, a személyükért is rajongtam, nem csak a puszta írásaikért, ha érdemesek voltak rá persze. És természetesen ki másnak öntöttem volna ki a lelkemet, mint Varró Dánielnek, a dedikáció ürügyén: hiszen ő is diákíró táborozott annak idején, és ő sem ír naturalisztikus és nyomasztó dolgokat. Tőle kérdeztem meg, hogy akkor mégis helyes úton vagyok-e, és persze elmeséltem neki a fenti történetet. Hiszen éppen ő az, aki költőként is mer őszintén derűsnek, árnyalatnyira sem keserűnek lenni.
Ő pedig válaszul ezt írta a Bögre Azúr elejébe nekem:
Ezt pedig ma, első könyves szerzőként ezúton is nagyon-nagyon köszönöm! Hogy visszaadta a hitemet és újra írni kezdtem.
Boldog karácsonyt mindenkinek! :))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése