"Vagyunk úgy néha egy-egy állattal, hogy akaratlanul is kételkedünk – állat-e vajon? És szinte félünk tőle, mert hátha elvarázsolt ember."
88. oldal
Ismét egy könyv, aminek a rajzfilm változatát ismertem csak gyerekként, és felnőtt koromban szereztem tudomást a kapcsolódó könyvről és olvastam el. A rajzfilmről nem őrizgettem igazán szép emlékeket: emlékeztem rá, hogy a kisfiút büntetésből változtatják törpévé, és egyáltalán nem rajongtam egy olyan meséért, amiben egy gyereket megbüntetnek. (Mert hát ki az, aki soha semmilyen csínyt nem követ el életében? És persze rögtön a helyébe képzeltem és kellően rosszul éreztem magam). Annál jobban szerette viszont anyukám ezt a mesét, amikor könyvtárból kivettem a könyvet, és meglátta nálam, napokig dudorászta a főcímdalt. Hogy mégis elolvastam a könyvet, az a főnökömnek köszönhető, aki madarász ovi/suli foglalkozásokon gyakran utal a gyerekeknek mesékre, amikben állatok szerepelnek. Vukk békájára, Kákalaki Akkára vagy a többiekre... Amitől a gyerekeknek egyszerre ismerős lesz az unka nevű béka, vagy valamilyen más állatfaj.
Így aztán én is belenéztem újra a rajzfilmsorozatba, és elolvastam a könyvet is. Alaposan meglepődtem, amikor olvasni kezdtem a könyvet: mert pontosan az a könyv volt, ami nagyon-nagyon nekem való. Manókkal, legendákkal, mesékkel, és jellegzetesen északi hangulattal. A szerző a regényébe épített mindenféle népi hiedelmeket, meséket és legendákat is, így egyszerre olvashattam egy igazán remek meseregényt és "népmesés könyvet". Közben pedig nyomon követhettük egy lúdcsapat vonulását a telelőhelyétől a költőterületéig és vissza: épp a fordított útvonal, mint amit innen, Magyarországról olyan nagy figyelemmel kísérünk. Természetvédelmi szempontból remek szemlélete van a könyvnek, szeretettel ír az állatokról, és kihangsúlyozza az élőhelyek, első sorban a vizes élőhelyek megőrzésének fontosságát. Más szerzőkkel ellentétben nem tetszeleg a természetismerő szerepében, hanem valóban az: jól felismerhető leírásokat készít egy-egy fajról, az állatok beszélgetnek egymással, közelebb hozza őket, emberszerűek, mégis megmaradnak a valódi tulajdonságaik. Na kérem, így kell ezt csinálni: nem gügyög, nem negédesek az állatszereplők és a fajukra jellemző módon viselkednek, a természet minden kegyetlenségével és tisztaságával, komolyan vehető és szép.
"Valamennyi madár közt legszebbek voltak az ásóludak. Rokonok a récékkel, éppen olyan zömök a testük, széles a csőrük, lábuk is úszóhártyás, de tollruhájuk sokkal díszesebb: mellükön, hátukon fehér, nyakukon fénylő feketezöld, szárnyuk hegye fekete, tükre zöld és vörös, fejük sötétzöld és színeket játszik, akár a selyem.
(…)
– Eh, kiöltözhetnek, ahogy csak akarnak, csinosak nem lesznek ilyen rusnya orral! – szólt közbe egy szürke lúd, és igaza volt: az ásóludaknak bütyök volt a csőrük tövénél, és ez elcsúfította őket".
86. oldal
(szerintem meg így is szép).
Ahogy az északon élő madarak, úgy az északon élő emberek életében is van valami zordság, szépség, tisztaság. Az írónő ezt is nagyon szépen ábrázolja, gyermekek küzdelmét a felnőttek világában, magányos anyókáét az ottani mindennapokban, és az egész történetet belengi a vidék hangulata, a meséké, trollok, hegyek, gyönyörű tájak világáé.
Mégis igazi gyerek- és ifjúsági regény, az egyre jobbá váló, kedves, leleményes gyermek főszereplővel, akivel könnyű azonosulni, érdekes kalandokkal, szerethető barátok figuráival.
Külön jót mosolyogtam rajta, hogy egy helyütt a szerző saját magát is beleírja a történetbe. Igazán csak két dolog zavart, hogy helyenként elég nyomasztó meg szomorú, egy-két szereplő halálát igazán el lehetett volna hagyni. A másik pedig az eredeti szándék, amiért végül is a könyv született: kicsi olyan, mint a mesebeli kőleves, hogy szerencsére a svéd gyerekek számára írt hosszú-unalmas-oktatós részek mellett igazán jó regényt sikerült írni, de ennyi erővel a „követ” nyugodtan el lehetett volna hagyni belőle: mert én még felnőtt fejjel is átugrottam, átlapoztam ezeket a részeket a sose látott, ismeretlen nevű helyekről. Túl sok mindent akart átadni, és így csak zavaró lett. Itt bele lehet nézni a rajzfilmbe is, pár dolgot megváltoztattak benne a könyvhöz képest: apró, és vicces dolgok, hogy Nils sapkája piros a könyvbeli fehérhez képest, Pocok a könyvben egyáltalán nem szerepel, Akka pedig nem fiú, hanem lány. A nevét különben egy termékenység istennőről kapta, a könyvben a vadludak nevei pedig a finn számok.
Különben a könyv után újranézve a rajzfilm már nem tetszett nekem igazán, Pocok történetbe írásával elveszett a lényeg, Márton lúd és Nils barátságának alakulása, az egész könyv értékrendjét nagyon átformálták, sokkal szegényesebb, felszínesebb lett. De arra mindenképpen jó, hogy kedvet csináljon a könyvhöz.
A szerzőről:
Selma Lagerlöf 1858. november 20-án született a värmlandi Mårbackában (ejtsd: mórbakka), Nyugat-Svédországban. Édesapja, Erik Gustaf Lagerlöf nyugalmazott hadnagy és földbirtokos volt, édesanyja, Louise Elisabeth Wallroth vagyonos filipstadi kereskedőcsaládból származott. Szülei mély evangélikus vallásossága Selma egész életére és író munkásságára kihatott.
Apai nagyszülei, Daniel Lagerlöf katonai írnok és uradalmi intéző, és felesége Lisa Maja Wennerwik, szintén lelkészcsaládból származtak. A nagymama előtt Mårbackát három generáción át a család női tagjai örökölték, és mindegyikük lelkészhez ment feleségül. Apai nagyszüleinek történetét Selma Lagerlöf a Liljecronas Heimat című regényében örökítette meg.
A kis Selmát otthon tanították, így a többi gyerektől elszigetelten nőtt fel a családi birtokon. Nagyanyjától hallotta azokat ameséket és legendákat, amelyek később műveiben felbukkannak.
1885-től 1895-ig egy lányiskolában tanított. Ekkor fogott bele első regényébe, a Gösta Berling történetei (1891) című terjedelmes munkába (eredeti címe Gösta Berlings saga). A könyv először nem aratott nagy sikert, csak a dán fordítás 1893-as megjelenése után, Georg Brandes pozitív kritikájának hatására vált a svéd romantikus megújulás részévé.
1894-ben ismerkedett meg Sophie Elkan írónővel, akiben barátra és társra lelt. A fennmaradt levelezésük alapján kapcsolatuk szerelmi jellegű volt.Miután 1895-ben felhagyott a tanítással, a Svéd Akadémia pénzügyi támogatása mellett minden idejét az írásnak szentelte. Sophie Elkannal közös szicíliai utazásai ihletésére született az Antikrisztus csodái (1897) című regénye.
1906-1907-ben megjelent a legnagyobb nemzetközi népszerűségnek örvendő ifjúsági könyve, a Nils Holgersson csodálatos utazása, melyben egy parányira összement kisfiú utazza be Svédországot vadludak hátán. A meseregény az író eredeti szándéka szerint – földrajz-tankönyv. Ebből a művéből később népszerű rajzfilmsorozat készült, melyet Magyarországon is vetítettek.
Selma Lagerlöf Nils Holgersson ifjúsági könyve legalább akkora siker volt a művelt világban, mint Rudyard Kipling 1894-ben írtDzsungel könyve c. regénye. Több mint negyven nyelvre lefordították Lagerlöf művét, Magyarországon is húsznál több kiadást ért meg.
1909-ben kapta a Nobel-díjat „magasrendű idealizmusa, élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül”. A díjjal a Svéd Akadémia elismerte a Nils Holgersson meseregényben kifejezett mélyen morális gondolatot is: "inkább maradjak örökké törpe, mint hogy eláruljam a barátomat". A Nobel-díjjal járó jutalomból visszavásárolta a családi birtokot, a szeretett Mårbackát, ahol született, s amely alkoholista apja adósságai miatt úszott el annak halála után.
Lagerlöf műveire jellemző a misztikum keveredése a valósággal, a meseszerű elemek megjelenése a realista környezetben. Lagerlöf világa a démonok és tündérek lakta Svédország.
A II. világháború közeledtével Lagerlöf segített német értelmiségieket kimenekíteni Németországból a náci rémuralom elől. Amikor a Szovjetunió 1939-ben megtámadtaFinnországot, Selma Lagerlöf a Nobel-díjjal járó aranyérmét elküldte a finn kormánynak azzal a szándékkal, hogy segítse őket a Szovjetunió elleni harcban. Bár a finn kormányt a gesztus mélyen meghatotta, az érmet visszaküldte az írónőnek.
Per Olov Enquist Képcsinálók című drámájában azt dolgozta fel, miképp hatott Lagerlöf életére és munkájára apja alkoholizmusa. A dráma színpadi- (1998) és tévéfilmváltozatát (2000) is Ingmar Bergman rendezte.
Per Olov Enquist Képcsinálók című drámájában azt dolgozta fel, miképp hatott Lagerlöf életére és munkájára apja alkoholizmusa. A dráma színpadi- (1998) és tévéfilmváltozatát (2000) is Ingmar Bergman rendezte.
Élete utolsó évtizedeiben megírta dokumentumértékű három vaskos könyvet kitevő memoár köteteit. 81. évesen otthonában érte a halál.
forrás: wikipedia
A könyv értékelése:
Nagyon jó! :) Kedvencet avatok. Hamarosan anyukámnak is kölcsön adom, hogy ő is olvassa el, szerintem tetszeni fog neki. És akkor már ejtsek szót a fordítóról is: G. Beke Margit nevére már több könyvnél felfigyeltem, számomra az ő neve egy biztos minőséget jelez, eddig még sose csalódtam se mesegyűjteményben, regényben vagy mondákban, aminél a neve szerepelt.
