Ez a történet Székesfehvárnáron kezdődik, a Munkácsy Mihály Általános Iskolában, ahová én is jártam alsó tagozatos koromban, és ahova nagyon-nagy örömmel mentem vissza mesélni. Két negyedikes, és egy elsős osztályhoz mentem be, a nagyobbaknak komolyabb műsort vittem. Hazai madárfajokról szóló meséket hallgathattak meg, és elmondtam néhány érdekességet is a madarakról, meghallgattuk a hangjukat is. Nagyon sok madarat ismertek, elmesélték néhány saját, madaras történetüket. Megemlítettem nekik a Székesfehérvári Vadmadár Kórházat és a Magyar Madártani Egyesületet , meglepő módon sokkal többen ismerték, mint elsős koromban az egyetemi évfolyamtársaim közül, amikor nekünk tették fel ezt a kérdést. Sőt, az egyik negyedik osztály még a Madárkórház bemutatóján is járt. Épp a régi tanító nénim ült bent a negyedikeseknél, külön örültem, hogy ő is meghallgatta az előadásomat.
Az elsősöknek kevésbé konkrét állatfajokra, vagy hazai fajokra koncentráló, inkább játékos, mozgalmas meséket vittem, de itt is szem előtt tartottam, hogy közük legyen a természethez. Eljátszottuk az esőt, a napsütést, báboztunk az ujjainkkal, tanítottam nekik néhány érdekes, általam némileg továbbgondolt indiai kézjelet, amivel mindenféle állatokat ábrázoltunk. Pillangót, repülős madarat, pávát, rákot, teknőcöt... Ha az embernél épp ninmcs semmi játékszer, akkor is sokmindent el tud játszani a két kezével. Amikor kislány voltam, órákig tudtam játszani azzal, hogy "két nyuszit" formáltam a kezeimből és ezekkel játszottam, akár orvosnál a váróteremben, vagy útban hazafelé... Erre emlékeztem vissza, és találtam ki ezeket a figurákat az indiai mudrák alapján. Az esős játékot különösen élvezték, ahogy később a kiskunhalasi óvodások is.
Kiskunahalason három óvodai csoportnak meséltem (kb. ötven gyerek jött el a könyvtárba), végig lelkesen együtt működtek, a kézjeleknél az óvó nénik meg a könyvtárosok is beszálltak és velünk játszottak. Nagyon sokat segítettek az óvó nénik, a nehezebb kézjeleket ők is magyarázták a gyerekeknek, és azt az egy-két kisfiút is kordában tartották, akik méltatlankodtak ha nem őket szólítottam fel kérdezgetős részeknél. Összességében igazán jó hangulatú volt az egész, a végén még hallottam, ahogy elmenőben két kisfiú mondogatta az óvó néninek, hogy mennyire élvezték a mesélést.
Szegeden újra valamivel nagyobbak, három másodikos-harmadikos osztály jött el meghallgatni. Szerencsésebb lett volna, ha itt is sikerül hangosítást szervezni, mert a gyerekek délutánra fáradtabbak voltak, és többet beszélgettek, és azt hiszem, még ennek a korosztálnyak is több játékot érdemes bele tenni legközelebb. De a mozgalmasabb, kézjeles meséket, különböző madarak hangját utánzó sípokat itt is nagyon szerették.
Tanulságok számomra:
- ha nem csak egy osztálynak meéslek, hanem összevont, nagyobb csoportnak, akkor érdemes hangosítást kérnem
- nem érdemes a gyerekeket földre/párnára ültetni. mert harminc-negyven percet nem kényelmes törökülésben ülni, és elfáradnak, elfekszenek... és én se látok rájuk, ha állva mesélek, ami zavaró.
- és még mindig sokkal több játékos rész kell a nagyobbacskáknak is. Szívesen csinálják, és könnyebben meg lehet tartani a figyelmüket ha közreműködhetnek a mesében.
(Nekem ez furcsa, mert annak idején nagyon nem ilyen gyerek voltam, mindig hátsó sorba ültem a cirkuszban is, hogy ne engem szólítson ki a színpadra a bohóc, és általában azt szerettem, ha szépen békén hagynak és passzívan hallgathatom a műsort... De a gyerekek többsége nem ilyen. És felnőttként kifejezetten élvezem, hogy együtt játszhatok velük).
Nagyon sokat tanultam a fellépésekből, és igazán szerethető, remek közönségeim voltak. Különös tekintettel a kiskunhalasi ovisokra, akik a fotókon is láthatók. :))
Viktor beszámolója ugyanerről itt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése