Mivel roham tempóban közeledik a nagytétényi mesélésem, ezért elmentem dupla főpróbát tartani egy régi családi barátunk munkahelyére, a Zentai Úti Általános Iskolába.
Első nap egy második osztályban meséltem, gyorsan bemutattak a tanító néniknek meg a gyerekeknek, és rögtön bele is kezdtünk a mesébe, mivel országosan elrendelt tűzriadó próba volt épp abban az órában, így némileg igyekezni kellett a mesével.
Először kicsit aggódtam, hiszen először próbáltam ki ezt a mesecsokrot nagyobb közönség, pláne tiszta gyerekközönség előtt, de meglepő módon egy percig sem volt lámpalázam. Amint beléptem, rögtön rám mosolygott egy nagyon kedves, kerek képű, vörös hajú kisfiú, aki végig élénken válaszolgatott a kérdéseimre. A mesélés után még a csengettyűt is elkérte, amit az egyik mesében használtam, hogy ő is megszólaltathassa. Már akkor feltűnt, hogy mennyire szívesen vesznek részt a gyerekek mesében, örültek, ha kérdezgettem őket, akár a meséről, akár saját gondolataikról a mesével kapcsolatban.
Még tíz perc volt a tűzriadóig amikor befejeztem, utána hosszasan beszélgettünk a tanító nénivel, aki csak két évvel volt idősebb nálam, és legalább annyira örült a mesének mint a gyerekek. Gratulált, hogy sikerült lekötnöm a kicsiket, és elmondta, hogy ők rendszeresen mesélnek a gyerekeknek órák előtt vagy órák után, aminek én külön örültem.
Másnap aztán a harmadikosoknál igyekeztem még több teret adni a kérdezgetésnek, játéknak, együtt éneklésnek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve magammal vittem anyukám fa manócskáját, amit kiültettem a tanári asztalra. Még mi előtt elkezdtem volna az első mesét, már megindult a sutyorgás az osztályban, amíg előpakoltam a holmimat: "Manó, manó, manó!", meg "Csengő, csengő, csengő!"
Még lelkesebbek és beszédesebbek voltak mint a másodikosok, szívesen vállalták a "manókórus" szerepét, és bár az eredeti terv szerint csak egyszer szerepelt volna a történetben, négyszer is elénekeltük a "Van nekem egy kecském..." kezdetű dalt. Előadás közben körbe néztem, és egészen úgy éreztem magam, mint a mesebeli vándorlegény az erdőben, amikor meglátja maga körül a sziklákon üldögélő manócskákat. Sok, vidám, csillogó szemű kismanó ült körülöttem.
Sok kedves, spontán történetet is megosztottak velem. Az egyik kislány elmesélte, hogy néha szokott otthon zenét hallani este, szerinte valószínűleg akkor is a manók táncolnak. Már ki is csengettek, mire a végére értünk a mesélésnek, de lezárásképpen énekeltünk még egyet, megráztam a kismanó elveszett csengettyűjét, és az után ők kitódultak szünetre én meg hazafelé vettem az irányt.
Már csak azt nem tudom, hogy mit gondoltak az autósok, akik a forgalmas út mellett, a zuhogó esőben egy kockás szoknyás lányt láttak baktatni, aki teli szájjal vigyorgott maga elé. Ha ilyenek a gyerekeink, hogy ennyire lelkesen részt vesznek a mesékben, hallani vélik a tündérek zenéjét és mernek beszélni, énekelni, ötletelni, akkor én lényegesen kevésbé féltem a világot...
(sajnos ez az egy fotó készült, valahol ott vagyok elöl :P és nem, nem olvastam a mesét, mindössze egy idézet volt könyvből, pechemre akkor készült a kép)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése