Először (akut boszorkánymániámból kifolyólag) nagy örömmel vettem kézbe a könyvet: kedves, ötletes borító, jó kis keménytáblás könyv... és igazán remek illusztrációk.
De... döbbenten tapasztaltam, hogy a szöveg messze nem éri utol a képek színvonalát. Szájbarágós sztori a jóságról, laposka epizódokkal.
Jó,jó, gyerekkönyv... de azok az igazán jó gyerekkönyvek, amik 10-15 év után újra elővéve is visszahozzák azt a varázst, és mindenképpen élvezhetőek felnőttként is, első olvasásra. (Az már csak az abszolút magánvéleményem, hogy a boszorkányok soha nem igazán jók és kizárólag jók). Talán első, egyedül olvasott könyvnek elmegy, mint Bodó Béla Brumija, de sajnos nem tartozik a később is újraolvasni érdemesek közé.
Amíg nem volt nekünk molyunk, könyvesblogunk, és más ilyesmink, addig csíkos/kockás, A/5ös füzetekbe szoktam olvasónaplót írni a kötelezőkről, a füzetek hátuljába pedig írtam hogy mit olvastam abban az évben, azon a nyáron, illetve később
már egy-egy egyetemi félév alatt. A könyvek után mindig egy smileval jeleztem, hogy tetszett-e és mennyire: volt lefelé és felfelé görbülő, meg egyenes szájú is. És ha füle is volt, az azt jelentette, hogy nagyon. Ennek értelmében a füles, mos
olygós fejecskével jelölt könyvek voltak a kedvenceim. Úgy gondoltam, hogy ugyanezt a szokásomat áthozom ide is, és mindig rajzolok fejecskét a könyvek alá. Íme az első, ez olyan se nem jó, se nem eléggé rossz könyvet jelent:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése