Manó mesék

jó időnként rábukkanni valakire, aki szintén mer még a (húúú de elcsépelt, de mégis ideírom) "mai világban" tündéreket, manókat, királylányokat álmodni! először azt hittem, hogy valami silány Boldizsár Ildikó-Szegedi Kata koppintás, de nem. Hasonló, és mégis más, kicsit ügyetlenebb, "gyerekesebb" munka, de éppen ettől másban jobb, valahogy... őszintébb. Amikor még nem gyermek módra akar valaki alkotni, hanem tényleg gyerek. Nagyon szerethető.

Csak ennyit idézek Szabó Kata és Dobay Orsolya munkájából:

" Engem Tavaszi Ezüst Harmatcseppnek hívnak - jelentette ki komolyan a kislány. (...) De mindenki csak Cseppecskének szólít, mert egy pici tündérnek túl komoly lenne egy ilyen hosszú név".

:)

és néhány mese címe, hogy kedvet kapjatok hozzá:

Köd és tündérkönny

Hubert, a kis manó

A diófa tündére

Hanna-Lea, a Szél Táncosa

A kisfiú és a sárkány

Hosszúszakállú Mérges Teorx meséje

A Tündérkirály egyetlen éjszakája

Távolország útjai

...

A Loreley

Nem értem, a dal mit idéz föl,

S hogy oly bús mért vagyok:

Egy régi, régi regétől

Nem szabadulhatok.

Már hűvös az este; a Rajna

Nyugodtan folydogál;

A hegycsúcs lángsugarasra

Gyult alkonypírban áll.

Ott fent ül – ékszere csillog –

A leggyönyörűbb leány;

Aranyhaja messzire villog

Arany fésűje nyomán.

Aranyban aranylik a fésű,

S közben a lány dalol;

Hatalmas zengedezésű

Varázs kél ajkairól.

A hajósnak a kis ladikban

Szive fáj, majd meghasad;

Nem le, hol a zátony, a szirt van –

Fel néz, fel a csúcsra csak!

Végül ladikot s ladikost a

Mélységbe nyel – úgye? – az ár …

S hogy ez így lett, ő okozta

Dalával, a Loreley.

(Heinrcih Heine

Szabó Lőrinc fordítása)

Lányrablás- második rész

Akkor elővágtatott a legkisebb Apor fiú és vele a katonái. Szembefordultak a keresztényekkel, és feltartották őket. De a vásárosok egyre jöttek: a nagy tömeg elnyomta a pogányokat.

- Előre! Fel a várba! -, kiáltotta Mikéné.

De akkor a középső fiú vágtatott elébük; azzal is megvívtak. Most már egyenesen fellovagoltak, a vár kapuját betörték, és a vár udvaráról azt kiáltotta Mikéné:

- Add vissza a lányomat, te Krisztus-tagadó!

Mondotta Imola is, csendesebb szóval:

- Békítsük meg anyámat, légy keresztény!

Akkor Apor István azt mondotta:

- Én az ősi hitet el nem hagyom. De vért eleget ontottunk a mai napon, két öcsémet, drága testvéremet, ím, elveszítettem. Béküljünk meg egymással, mert én megígérem, szavamat meg sem másolom, hogy a gyermekeimet megkereszteltetem, hogy a keresztény hitben nőjenek fel.

Most már Mikéné asszonyom is megengesztelődött, megbékült a fegyveres nép is. A holtakat nagy sírással eltemették, azután a fiatalokat összeeskették. Apor István állotta a szavát: minden gyermekét keresztény hitben neveltette.

(Régi magyar mondák)

"a pusztalakó népek elgondolása szerint az ég a földi ember sátrának a mása, vagyis maga is sátor, s amint az ember sátrának van kinyílása, az ég sátrának is van, a csillagok csillogása sem más, mint a sátor lyukain átszűrődő égi fényesség. A hét régiónak megfelelően hét nagy nyílása van az égboltozatnak (...), egy tengely körül forog (kacsaláb). Ahol az elképzelt tengely a földet éri, ott van a Világ Közepe (...)".

Komjáthy István: Mondák Könyve