Máriabesnyő - ködös erdei barangolás

Kicsit megkésett, képes beszámoló az utolsó januári kirándulásról. 

Nem saját szervezésű, hanem nemzeti parkos túra volt, hasonlókról értesülhettek itt: http://www.dinpi.hu/

Macska a zsákban - tájékozódni tanulok

Ha valaha túrablogot indítanék, igazán hozzám méltó címe lehetne a Macska a zsákban. Ezt anyukám mondogatta nekem régesrég, némileg bosszúsan: kislány koromban kiválóan elvoltam a saját fantáziám birodalmában és inkább babáztam, mint hogy azon agyaljak, hogy hogyan jutott el A-ból B pontba a család. Engem visznek jó, nem fognak otthagyni valahol, ez is jó, innentől a két pont között megtett út megjegyzése úgy éreztem, teljességgel felesleges. Na ezért lettem író, és nem mondjuk... katonai térképész. 

egy kapu a Páfrány utcából

Gimnáziumban aztán egyel sikerült feljebb emelni a tekintetem a mesekönyvekből és a babaszobák történéseiből. Már azt is elkezdtem meglátni, hogy mennyire izgalmasak az erdők, mezők lakói. Igazából már alsóban "természetvédelmi szaklapot" írtam az osztálytársaimmal, bizonyos Foltos újságot, amit mind a hét-nyolc éves gyermek mérhetetlen önbizalmával még Schmidt Egonnak is beküldtem a Madártani Egyesülethez, de istenigazából olyan 14-15 éves korom körül kezdett totálisan természetismeret felé fordulni az érdkelődésem. 

De ezen a szinten jóóóó hosszú időre meg is rekedt a dolog. Továbbra is megvolt bennem óvodáskori önmagam mérhetetlen bizalma a világban (ti. hogy úgyse felejtenek ott sehol, akkor meg minek azon rágódni hogy hogyan kerültem oda ahonnan úgyis rendben hazavisznek). Az osztályfőnök, a túravezető, vagy egy épp aktuális fiatalember majd úgyis hazatalál helyettem, én meg inkább addig nézegetem a virágokat, a madarakat és kitalálom hogy milyen manók is élnek az erdőben. 

Szeretném én azt mondani, hogy ennek mára egyszer s mindenkorra vége, felnőttem és benőtt a "szívem lágya" (by Fodor Ákos), ha már ilyen szélsebesen közelít a harminc... Csakhogy az a helyzet, hogy a fent nevezett macska még csak épphogy ki-ki kukucskál abból a bizonyos zsákból. Két kis kör felett egy csík, mi lehet? Kiskocsi? Ja nem, ezzel a pihenőhelyet jelölik... Nagyjából így. 

Csak hát nekem mégis feltett szándékom, hogy használható formában írjak bejegyzéseket a túráimról, így a vőlegényem hétvégén nyakon csípett, és elvitt egy viszonylag egyszerű útvonalra gyakorolni. Hűvösvölgy-Nagyhárs-hegy, Kishárs-hegy, János-hegy, Normafa. Mit lehet ezen elrontani? Hát, például azt, hogy az ember lánya a végére elhagyja valahol a térképet. (Ne, légyszi NE adjatok semmit a kezembe aminek nincs füle, ami a vállamon lóghatna valamiképp. Ami nincs rámakasztva azt egyszerűen elfelejtem hogy a kezemben van... az esernyőim mesélhetnének). 

Azért jelentem egyben hazaértünk. De ne rohanjunk ennyire előre. (Kész spoiler, már nem is érdemes végigolvasni, ha egyszer hazaértünk, ugye? Na de azért inkább olvassátok tovább). Szóval a Hűvösvölgyből terveztünk indulni, ahová az egyik legkedvesebb villamosomon lehet eljutni. És nem csak nekem volt kedves ez az útvonal, hanem Weöres Sándornak is: 

"A Hűvösvölgyben visz a villamos,vadgesztenye-sort nyár permete mos,

haragos-zölden állnak a hegyek,

fölöttük az ég alkony-aranyos.

Félig még város, félig már mező,

a völgyi lakok tarkája között

tova-csörömpöl a sárga doboz

melybe lepke-mód lelkem költözött

és figyelmem is, kissé álmosan

lebeg véletlen utitársakon:

a fehér-pettyes szoknyájú piros

a lét kezdetén közeli rokon,

de most, mint én is, hűvös idegen,

nézi fényezett macska-körmeit,

s oldalt pillantva, őszes hajamat,

a hűtlen idő meg nem feketít.

S a kutató szép pillantás alatt

a dobozban rejlik tűnő életem,

lassacskán döcög, mint a villamos,

míg fény és homály küzd a zöld hegyeken."

Ebben a versben benne rejlik a Schmidt Egonra is jellemző természetszeretet, mindig kedvem támad túrázni tőle, legszívesebben azonnal leszállnék a Nagy-hídnál, akkor is, ha helyette sajnos munkába kell menni. 

Szerencsémre viszont szombat volt, verőfényes napsütés, és le is szálltunk a megfelelő megállónál. (Ezen a ponton Gábor a kezembe nyomta a térképet - utólag ő is belátja hogy hiba volt). Minden esetre megtaláltam rajta a megfelelő kereszteződést és elindultunk az Ördög-árok mentén felfelé. (Kék jel, hogy ottan víz van, meg bicikli út, hurrá, jó irányba haladunk)!  

Mivel ez könnyen követhető szakasz volt, ráértem például potenciális manólakásokat keresni és találtam is:

Akinek van kedve hozzá, írja meg kommentben, hogy ki él itt őszerinte!

Akárhogy meresztgettük a szemünket, az erdőkben még sem hóvirágot, sem téltemetőt nem láttunk, de gyönyörűen zöldelltek mindenfelé a mohák (sajnos épp február 27-én lesz a DINPI-nek mohakereső túrája, amikor nem érek rá, de aki teheti, menjen és mesélje el nekem). Az árvacsalán zsenge levelei is mindenhol ott kukucskáltak a száraz avar között, szinte látszott rajtuk, hogy már-már készek virágba borulni de még éppen-éppen nem teszik. Salátába viszont pont most lehetnének isteniek. A madarak is sokkal hangosabbak voltak, mint a múltheti máriabesnyői sártaposós sétán: akkor szinte néma volt az erdő a ködben, csak a téli rigók kemény kiáltásai hallatszottak. Most a cinegék telezengték az erdőt, de csuszkát, meggyvágót is hallottunk. Rögtön a túra elején két középfakopáncs tűnt fel előttünk, de mindenfelé doboltak már a harkályok, jelezték egymásnak a területük határát, nekünk pedig a tavaszt. 

Az első tanulság a tájékozódást illetően, hogy nem minden útkereszteződés az, aminek gondolom: figyelni kell a kisebb, jelöletlen utakra, mert könnyen elballaghat zöld erdőbe az ember. Azért mivel népszerű útvonalról van szó, rendesen vannak jelzések, néha még táblák is puskának. Itt ez a kedves vadcseresznye igazított útba:

A magyar erdők fajgazdagsága sajnos sokszor siralmas: ahogy végignézel egy-egy régen gyönyörűnek hitt erdőn, és csak egykorú, ugyanabba a fajba tartozó fákat látsz. Holott a sokféleség mind természetvédlemi-, mind kulturális értékként fontos és megbecsülendő dolog. Ezért is örülök mindig úgy, ha nem csak bükköt és csertölgyet látok, de észre veszem a kerti gyümölcsfáktól is ismerős vadcseresznye kérgét, vagy a barkócaberkenye békaforma levelét valahol. Ebbe a szegény vadcseresznyébe valaki előttem ismeretlen módon sajnos iratkapcsokat tűzött, úgyhogy néhány percet eltöltöttünk vele hogy kioperáljuk belőle. Még senki nem tudta nekem megmondani, hogy pontosan milyen következménye lehet a fára nézve, ha rajzszöget vagy ilyesmit szúrnak bele, de elég valószínű hogy nem egészséges valami. 

Hanem ezek a színek gyönyörűek, a vadcseresznye felett a tavaszi ég:

"Az ég tündérszoknya-kék (...)" by Lázár Ervin

Tettünk egy kis kitérőt a Kishárs-hegy felé, ahová a párom kamaszkorában sokat járt. Most néhány egerészölyv körözött felette, és jónéhány turista szorongott a csepp kilátóban. Nem mentünk fel utánuk, de az ölyveket azért megnéztük. Eszembe juttatta azt a jó három évvel ez előtti március 15-ét, amikor hatalmas hó esett és ebben a márciusi hóban gyalogoltuk végig ismerőseimmel a 20 km-es kisvasút emléktúrát. Szép volt az biztos, de rém hideg és kilátástalan. Cserébe most egy csepp királyka örvendeztetett meg bennünket a kilátót elhagyva és egy őszapó csapat. 

A Nagyhárs-hegyet végül ezúttal kihagytuk, és az Örök erdő tanösvényen indultunk tovább a János-hegy felé. A múlthéten látott 200 éves tölgyek után némileg gondolkodóba ejtett az "Örök erdő" fáinak életkora (alig 50 év?) és sorsa. Egy tölgy alapvetően 500 évig is élne (otthont adva egy csomó más lénynek, bogaraknak, madaraknak), de szegény nehezen húzza ki, hogy 5 emberi generáció közül egynek se legyen útjában. Biztosan lesz egy építkezés, egy új tulajdonos vagy bármi más, aki vagy ami pusztulásra ítéli, tulajdonképpen szívszorítóan fiatalon. Mintha egy csapat kérész legyilkolászná az embereket, mert nekik abban az egynapnyi életidejükben lenne szükség a feldolgozásukra. Borzasztó. Az ember tehetetlennek érzi magát, hát legalább leírja, amit gondol.

Nőj nagyra! :)

A János-hegyen végül nem készítettem fotókat, épp csak elrágcsáltunk két almát és mentünk is tovább, mert nagyon nagy volt a tömeg, inkább indultunk vissza az erdőbe.

Megfogyatkoztak a bogyók a fagyöngyön! Alaposan belakmározhattak belőle a téli rigók. A csonttollúakat idén hiába vártuk, biztosan elegendő bogyó termett távoli hazájukban és nem akaródzott nekivágniuk a hosszú útnak. De a fenyőrigókat sokat láttuk a Normafa környékén is karácsonykor. 

további manólak :)

A Normafánál nem először figyeltük meg, hogy rengeteg harkály él az erdőben: most is szerencsénk volt egy fekete harkályhoz. Bár nem látom ritkán, mégis valamiképp ünnepélyes hangulatom lesz tőle.

A harkállyal és a normafai játszótér öreg tölgyével búcsúzott tőlünk az első szép, már tavaszi hangulatú túránk, amit én navigáltam végig. Az utak már kezdtek olyanná válni, mint a forgalmas város utcái, de azért még megleltük egy őz lábnyomát. Akárhogy is, még a közismert és pláne hétvégén sokak által látogatott útvonal is jelenthet kihívást egy kezdőnek és találhatunk rajta sok izgalmas és szerethető természeti értéket. 

Csak a térkép, az nincs meg azóta sem!

ahol az ember mindig magára talál...

...az a természet. Már ha rólam van szó. Ha magamat kell meghatároznom, felsorolhatok sok dolgot, a nevem, az iskolai végzettségem, azt hogy író, mesemondó, a lakhelyem és az életkorom... De ha a lényem legmélyére ások, akkor ott a madarászt találom. Madarásznak nevezem magam az egyszerűség kedvéért, de valójában minden érdekel, ami a természettel kapcsolatos. Az erdő, a növények, a gombák, a kövek, minden valaha élt lény lett légyen kicsi vagy óriási. Egyszerűen megunhatatlan, mindig találsz valami, általad még fel nem fedezett területet. 

Most éppen a lábnyomokat találom a legizgalmasabbnak. És a természetfotózást. 

Egy régi kedves tanítványom és madarásztáborosom facebook oldalán pillantottam meg a képeit, hogy Dinnyésen járt Fenyvesi Lacinál, és állatnyomokat tanult tőle. Engem meg evett a fene, hogy lemaradtam a túráról és csak utólag nézegethettem a képeket... No de szembe jött a program ismétlése, úgyhogy hat lóval se lehetett volna visszatartani engem a rögtönazonnal Dinnyésre utazástól. :)

Sajnos hó már épp nem volt, de Laci mégis mutatott nekünk néhány izgalmas nyomot, amik a fagyos sárban is szépen megmaradtak:

erre a róka járt

ez a fácán nyoma

itt egy őz lépdelt, a mély sárba belenyomódott a fűkörme is, pedig ez inkább a vaddisznóra jellemző

itt egy galamb keresgélt

ez pedig a sakál nyoma!

A dolgon fellelkesedve amikor vasárnap mégis leesett a hó, kiszaladtunk a Margit-szigetre is:

ahol sikerült meglelnünk a mókus nyomát :)

Találkoztunk egy karvallyal:

és egy vörösbeggyel is:

Egy kis nyár a télben - teknősvédelem Görögországban :)

(jelölt teknősfészkek Zakynthoson, Kovács György fotója 2015.)

Az a fajta ritka őrült vagyok, aki szívesen jár közgyűlésekre, évzáró ülésekre és hasonlókra. Ha terepi program nincs is, azért sok érdekes dologról lehet hallani mindenféle szakmai beszámolókon. 

A Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztály évzáró ülésén idén azzal lepték meg az érdeklődőket, hogy hallhattunk egy izgalmas előadást a görögországi teknősvédelemről. Így, alaposan benne járva a decemberben jólesett egy előadás erejéig is a nyári tengerpartra képzelni magunkat. 

Dr. Tóth Balázs a feleségével együtt vett részt a krétai tengeriteknős védő önkéntesek munkájában, az Archelon nevű egyesületnél. 

Összesen 7 tengeriteknős faj létezik, a legnagyobb faj egyedinek súlya egy tonna is lehet. Krétán az álcserepes és a levesteknős él, de egyébként van édesvízi teknősük is. A tengeriteknősök tojásrakásának ideje május-júniusra esik, 25-60 tojást raknak. A frissen kikelt teknősök a vízbe igyekeznek, majd 10-20 év múlva térnek csak vissza a szárazföldre tojást rakni. 

Sajnos számos veszély leselkedik a teknősökre: mivel medúzát is fogyasztanak, előfordul, hogy a nejlonzacskót is annak nézik, ami rászorulhat az állatok fejére. Megsérülhetnek propellerek miatt, beleakadhatnak hálóba, illetve sok helyen beépítik a tojásrakóhelyeket, vagy kutyák, macskák pusztítják el a teknősfészkeket. 

Görögországban a tojásrakásra alkalmas tengerpartokon sok helyen strand van, ahol a kifejlett teknős beleszorulhat a napozóágyakba, illetve a kis teknősökkel előfordul, hogy egyszerűen rossz irányba indulnak: a fényes víztükör helyett a mégfényesebb diszkók és kocsmák felé indulnak el, épp a szárazföld és nem a tenger felé.

(Kovács György fotója, 2015. Zakynthos)

Itt lépnek közbe a teknősvédők: megkeresik a homokban az éjszaka a szárazföldön tojást rakó teknősök nyomát, (ez a traktor nyomaira emlékeztet egyébként) majd megkeresik a fészket. Ha a fészek a hullámzónában van, át is telepítik, ha pedig megfelelő, védett helyen van, akkor fém jelölőkalickákat helyeznek el felette. Utóbbira azért van szükség, mert sajnos nem ritka, hogy a parton kvadokat, motorokat használnak az emberek és jelölés híján egyszerűen keresztülhajtanának a fészkeken. 

Amikor a kisteknősök kikelési ideje közeledik, árnyékoló kerítést is építenek, ez segít a fiatal állatoknak a megfelelő irányt kiválasztani és megvédi őket a part menti épületek megtévesztő, csalogató fényétől.

(Lovranits József fotója, 2014. Retimno) 

Egy fészekből 50 kisteknős is kikelhet, ez nem feltétlenül egyszerre történik: az első teknősök kikelésétől számított körülbelül 10 napig folyamatosan bújhatnak még ki a fészekből. Még így is akad, amelyik ezt követően is a fészekben marad: ezeken a teknősmentők szoktak segíteni. A fészek sikerességét vizsgálandó a 10. napot követően az Archelon munkatársai kiássák a fészket. Megszámolják a sikeresen kikelt tojásokat, felnyitják a záptojásokat és útjukra engedik a homok alatt szorult, "későn kelő" kisteknősöket. Ez ismeretterjesztésre is ad lehetőséget: a szállodákban meghirdetik a fészekkiásás időpontját, és az épp ott nyaraló turisták is megnézhetik, amint az állatok a vízbe evickélnek.

Ha pedig a teknősmentésben aktívan szeretnénk részt venni, erre is van lehetőség, ha önkéntesnek jelentkezünk az Archelonnál .

Akcióban a teknősmentők. Kovács György fotói, 2015., Zakynthos

Dinoszauruszok a könyvbemutatón

Magyarországon eddig egyetlen helyen találtak dinoszaurusz testfosszíliákat: Iharkúton, 15 évvel ez előtt. Mert "dino" lábnyomok Pécs környékén, Komlón is vannak, de kimondottan csontok és fogak mostanáig egyedül Iharkúton kerültek elő. 

Csakhogy ez a történet nem dinoszauruszokkal kezdődik, hanem álmodozó gimnazistákkal. Azt hiszem egész életemben a madarak érdekeltek legjobban, bármilyen formában: legyen szó akár ma élő, akár rég volt fajokról. Így nem meglepő, hogy a gimis paleontológia órákon az egyik madárelőd, az Archaeopteryx volt a kedvencem. És borzasztóan kíváncsi voltam, hogy vajon mióta tudnak énekelni a madarak? Sajnos megfelelő szakmai rálátás híján erre a kérdésre sosem kaptam választ, és  később másfelé sodort az élet, de azóta is rokonszenvezem a paleontológiával. 

(Archaeopteryx)

Így volt ezzel Ősi Attila is, akit gimnazistaként az foglalkoztatott, hogy miért nincsenek dinoszaurusz csontok Magyarországon? Az álmot, hogy mégis megtalálja őket, ő nem adta fel később sem.  Számomra kicsit hasonlít az egész kaland Trója megtalálásához: a legfontosabb az volt, hogy valaki higgyen a létezésében. 

Ősi Attila geológus hallgatóként már tanult arról, hogy milyen földtani rétegekből kerülhetnek elő ilyen ősmaradványok. Szerencséjére az iharkúti bauxitbányában a bányászati tevékenység miatt könnyen hozzáférhetőeknek bizonyultak a későkrétakori rétegek. 

Kezdetben lelkes egyetemisták kezdték el kutatni a területet, itt találták meg az első leletet: egy páncélos dinoszaurusz csigolyatöredékét, (azt ők nem tudják, hogy épp a születésnapomon, április 29-én). :))

Később az ELTE támogatta a kutatócsoportot, azóta igen komoly eredményekkel büszkélkedhetnek: Tizenöt év alatt több tízezer lelet került elő, és még mindig találnak új fajokat. Az eddig meglelt 35 gerinces maradványból 7-8 származik dinoszaurusztól, de találtak krokodil, hal és madárfosszíliákat is. Emellett pollenek, más növényi maradványok és csigák is kerültek elő: a leletek alapján elénk tárul egy teljes, sokszínű élővilág.

Az eddig összegyűlt eredményekből könyvet jelentettek meg a kutatók: A bakonyi dinoszauruszok csodálatos világa címmel, szerzői pedig:  Dr.Ősi Attila, Makádi László, Botfalvai Gábor és Bodor Emese Réka. Az illusztrációkat Pecsics Tibor készítette.

A lelőhely egy árterület, ahol a víz gyűjtötte össze a maradványokat: kis területen sok csontmaradvány található. Valaha sziget lehetett itt, közel a tengerhez, a folyó itt már kezdte lerakni hordalékát.

A könyv egyik szerzője, Bodor Emese kimondottan a terület növényvilágával foglalkozik: legkedvesebb leletei a Magnolia (tulipánfa) magjai. Pár milliméteres magokról van szó, melyeket iszapolás módszerével sikerült megtalálniuk. A magok olyan jó állapotban maradtak meg, hogy a sejtek alakja is látszik, innen felismerhetőek. A 85 millió éves magok tökéletesen hasonlítanak a maiakhoz, ez is igazolja, hogy a növényvilág jóval konzervatívabb az állatvilágnál: a 85 millió évvel ez előtt élt növények hasonlítanak a maihoz, mint például a csavartpálma félék, a páfrányok és a magnoliák.

 De maradtak meg levelek, ágak ősi zárvatermőktől is (diófafélék) és nyitvatermőktől. 

(Magnolia)

Ősi Attila néhány itt előkerült állatfajokról is mesélt:

Egy vízi őshüllő, Mosasaurus faj a Pannoniosaurus: A Mosasaurusok a gyíkok közé tartoznak, a varánuszhoz hasonlóak, nagyjából 15 méteresek lehettek és tengerben éltek. A mi Pannoniosaurusunk viszont kimondottan édesvízi, hiszen folyóvízi élőhelyről került elő. (Mivel több egyedet is megtaláltak, így biztosak lehetnek benne, hogy nem a tengerből idetévedt állatról van szó).

Hungarosaurus: Erről készült a leghitelesebb rajz, mert erről az állatról tudjuk a legtöbbet, sok lelet került elő belőle. (Van olyan "dino" is, aminek csak a fogait találták meg). Ez a nagy testű dinoszaurusz valószínűleg csordákban élt, és amikor megpróbált átkelni a folyón, akkor fulladhatott néhányuk a folyóba, ezek maradványait találták meg a kutatók. 

Egyéb érdekességként a könyv szerzői megemlítették, hogy találtak olyan teknőspáncélt, amin krokodiltól származó harapásnyomok vannak, illetve krokodil harapta krokodil koponyát is.

A kutatást tovább folytatják a 17 hektáros bányaterületen: eddig 550 négyzetméternyi területet tártak fel a kréta kori földrétegből, 5000 négyzetméter még feltárásra vár. Várhatóan további testrészek maradványai kerülhetnek elő, amikből még pontosabb rajzok készülhetnek a valaha itt élt állatokról.

A Természettudományi Múzeumban a kutatás eddigi eredményeiről megtekinthető egy kiállítás, Eltűnt világok címmel, itt megtekinthető a Bakonydraco nevű repülő őshüllő is. Iharkúton pedig nyílt napokat is tartanak. 

A könyvbemutatón kihirdetésre került a Magyar Földtani Társulat által kinevezett év ősmaradványa is: a nummulitesz. 

Magyar Dinoszaurusz Alapítvány honlapja: http://magyardinoszaurusz.hu/a-magyar-dinoszaurusz-alapitvany/

Csicsóka és a ludak - madarásztunk Dinnyésen :)

Habár több mint három éve Budapesten élek, aki rendszeresen követi a blogom, az jól tudja, hogy nem titok: a szívem mindig visszahúz a Dinnyési-fertőre. 

Így aztán nagy örömmel olvastam, hogy a Madártani Egyesület Budapesti Helyi Csoportja éppen Dinnyésre szervez vadlúd lest. 

Szombaton is hatkor kelni persze nem annyira vidám, de legalább egyáltalán nem kivitelezhetetlen, hogy az ember eljusson erre az egészen különleges élőhelyre, a Dinnyési-fertőre. 

Már a vonaton sikerült teljesen véletlenül a kirándulásra igyekvő, csak látásból ismert madarászok mellé ülni. Az egyik idősebb úr nagyon izgalmas madarászkalandokkal szórakoztatott minket, amíg meg nem érkeztünk: arról mesélt, hogy Finnországban egész apácalúd családot etetett egy étterem teraszán, meg arról is hogy hogyan segített Magyarországon sasfészek őrzésben. Én pedig felemlegettem életem első madarásztáborát, amikor avatás jelleggel a fiúk mindenfélével ijesztgettek, például a nádasban lakó farkassal: akiről utóbb kiderült, hogy kölyökfarkas és Zazinak hívják. Egy kutatás kapcsán nevelték a táborban és barátságosan megrágcsálta a gumicsizmánkat. 

A ráhangolódás után annál lelkesebben csatlakoztunk a többiekhez a dinnyési vasútállomáson. Innen a Madárdal Tanösvény megfigyelőtornyába indultunk tovább. A torony tövében süvöltők szóltak, én pedig igyekeztem a szívembe-fülembe vésni a hangjukat: ritkán van módom találkozni ezzel a madárral, mert Magyarországon télen találkozhatunk csak vele. Életemben először a fehérvári Halesz parkban láttam: fantasztikus látvány volt a hófehér parkban a sok, élénk rózsaszín madár.

Egy őszapócsapat is ugrált körülöttünk, egészen közel jöttek és szabad szemmel is alaposan megnézhettük a hosszú farkú, fehér, gombócforma madarakat. Azt hiszem nem véletlenül tartoznak sokunk kedvencei közé: bár nem ritkák, könnyedén találkozhat velük az ember még a Népligetben is, mégis újra és újra megörvendeztetnek bohókás külsejükkel, kedves hangjukkal. Nem lehet elégszer látni őket.

A nádas felett vándorsólyom repült és kis kárókatonák, valahol megszólalt egy csíz is. Tovább sétáltunk a tanösvényen. Egy vörös vércse elég kitartóan üldögélt az úton, hogy mindenki megfigyelhesse spektívvel is, ami külön élmény volt. Az a jókora tengelic csapat viszont sokkal nyugtalanabb volt, ami az úton előttünk röpdösött: azért így is volt alkalmunk kézi távcsövön át gyönyörködni a rengeteg apró madárban, amik a magokat szedegették.

Bár sok madarat láttunk, a ludak csak nem akartak előkerülni, de a séta végére, egy lovardánál járva ők is megjelentek felettünk. Nyári ludak és lilikek csapatai húztak el a kirándulók felett, a nap rásütött a lilikek szép, fehér hókájára, messzire hangzott névadó kiáltásuk: lill-lik!.

Még javában a ludakban gyönyörködtünk, amikor valami különös nyomást éreztem a fejem búbján: a többiek meg mind elkezdtek nevetni körülöttem és hirtelen nem értettem mi is történt: de aztán a szelíd csóka, ami a kapucnimon landolt, tovább libbent a többiek felé. Hamar kiderült, hogy egy nagyon barátkozó kedvű madárról van szó, rövidesen mindenki igyekezett a vállára csalogatni némi almával vagy sajttal. Nem állítom, hogy nem volt megvesztegethető.
Így ismerkedtünk meg a csókával, akiről kiderült, Csicsókának hívják, és akit a DINPI egyik munkatársa, Fenyvesi László nevelt fel.

Egészen a vasútig kísért bennünket, amikor pedig látta, hogy a csapat felszáll a vonatra és már nem foglalkozunk tovább vele, egy arra járó nő biciklijének csomagtartójára kapaszkodott és visszavitette magát a faluba. Még soká néztem magamban mulatva a kis potyautas után, amíg el nem tűnt a szemem elől.

Kincses László és Csicsóka :)

"- Ekkora sajttal úgyse tud elrepülni!" - hangzott el, abban a pillanatban, amikor Csicsóka kikapta az egyik hölgy kezéből a sajtdarabot és nehézkesen bár, de jusztis elrepült vele... 

Mesetábor Százhalombattán, tapasztalatcsere :)

Van egy kedves mesemondó ismerősöm, Kovács Marianna, a százhalombattai horvát-magyar könyvtáros. :) Már régesrég evett a kíváncsiság, amióta tudok a battai mesetáborokról, hogy milyen is lehet és hogy zajlik. 

Néhány éve én magam is táboroztattam gyerekeket a Wekerlei Kultúrházban, ami nagyon meghatározó és pozitív élményem volt nekem. Nagyon kedvelem az alsó tagozatos korosztályt, és minden évben elhatározom, hogy megint tartok tábort 8-10 éveseknek, de sajnos mindig kimarad valamiért. De talán jövőre! Madarász- és mesetáborban gondolkozom budapesti alsós gyerekeknek. 

No épp ezért kértem meg Mariannát, hogy elmehessek "hospitálni" a Hamvas Béla Városi Könyvár gyerektáborába. Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt csak egy fél napot sikerült megnéznem náluk (és egy kicsit én is meséltem a gyerekeknek), de az nagyon izgalmas volt. Érdekes volt látni, hogy Marianna, és a két kolléganője, Ági és Éva, hogyan alakítják a tábor szabályait, hogyan építenek fel egy napot és milyen sokféle programot találnak ki a gyerekeknek. 

(az egyik lányzó baglyos pólója :)) persze a mesémben ő szerepelt bagolyként)

A battai táborban például minden nap van élőszavas mesemondás, Marianna elmondja az adott tábor "saját meséjét": egy olyan népmesét, amit minden nap meghallgatnak a gyerekek, a végén papírszínházban ők maguk adhatják elő általuk rajzolt bábokkal. De érkeznek (hozzám hasonlóan) vendég mesemondók is. Emellett Évával felderíthették a gyerekkönyvtár minden zugát egy nyomozós játékban, kézműves foglalkozáson színes poháralátéteket készítettek, hogy jobban otthonérezzék magukat és praktikusan megismerjék a saját poharukat, Ági pedig népi játékokat, táncokat és dalokat is tanított nekik. Azok a gyerekek, akik ismerték a dalokat, szívesen segítettek is a társaiknak megtanulni. Egy "veterán" mesetáborozó pedig saját maga is mesél majd a jelenleg is tartó tábor folyamán a kisebbeknek. :)

Nagyon szépen köszönöm az élményt Mariannának és csapatának, rettentő érdekes volt belelátni egy kicsit a munkájukba, remélem jövőre én is részt tudok venni a teljes héten és/vagy sikerül végre saját tábort szerveznem. :)