2020. december 24., csütörtök

Karácsonyi meglepetés

 

Hatalmas csend volt a Somolyai utcában. Az egész család békésen aludt a nappaliban, a karácsonyfa alatt. Aludt Anyi, Simonhoz bújva, aludt Allegra, Anyihoz bújva, békésen szendergett Taco, a kaméleon, aludtak a babák és bizony mélyen aludt Lívió is! Pedig igen csak fogadkozott az este, hogy ezúttal igazán, de igazán soká ébren marad, mégis elnyomta az álom. Álmodott a fenyőfa is: messzi hegyekről, jéghideg, szikrázó zúzmaráról, erdei csendekről.

Minden karácsonyi mese elhangzott, az adventi mesekönyv becsukva hevert a fa alatt. Kifogytak a csokik és a gumicukrok a naptárból, az ajándékokat mind kibontották. De egy csöpp karácsonyi varázslat mégis maradt az éjszakában. Vagy talán nem is olyan csöpp…

Lívió arra ébredt, hogy egy jókora, kerek és hűvös orr nyomódik az arcához. Taco lenne? Kimászott a terráriumból? Lehetetlen! Taco nem ilyen… nagy!

− Ébredj, kedves barátom! Ébredj!- unszolta egy suttogónak szánt, mennydörgő hang.

− Gilice! – ébredt fel végképp Lívió. – Jövök már, jövök, nem kell mindjárt az egész házat felverni! Na, told odébb azt az aprócska nózid, hadd keljek fel!

A fehér sárkány próbált vigyázva kióvakodni az alvó családtagok között, de véletlenül eltaposott két üres ajándékdobozt és hosszú, pikkelyes farkával a karácsonyfa fehér-rózsaszín díszeibe is minduntalan belegabalyodott. Legalább a díszek felét magára rántotta, kész csoda, hogy a fa állva maradt!

− Halkabban! Felébred a húgom! – suttogta elgyötörten Lívió. 

Valahogy mégis kijutottak a ház elé. Odakint két óriási puttony várakozott, egy sárkányra való hám két oldalára erősítve.

− Csak azért ébresztgettelek kicsi gazdám, − magyarázta Gilice a ráakadt, rózsaszín gömbök ütemes csengésétől kísérve – mert idén mi leszünk a karácsonyi ajándékbombázók! Te leszel a vadászpilóta, én a vadászgéped, és minden olyan gyerek szobájába ajándékot csempészünk, akinek olyan szegények a szülei, hogy nem tellett karácsonyi ajándékra. Berepüljük az egész világot egyetlen éjszaka alatt!

− Hurrá! – rikkantotta magáról megfeledkezve Lívió, de aztán hirtelen elkomorult az arca – De elbírsz te még engem is az ajándékok mellett? Hiszen már tíz éves vagyok! Utazhat egy tíz éves nagyfiú még mindig sárkányháton? Hat még rám a varázslat? – tudakolta Lívió, és komoly aggodalom csendült ki a hangjából.

− Még szép! – vigyorgott Gilice – Nem csak egy tíz, de egy tizenöt, sőt, egy negyvennégy éves fiú is bátran utazhat sárkányháton, vagy ne legyen a nevem Gilice! Veled növök évről évre, mindig el foglak bírni! Sőt, ma éjjel kell egy segédpilóta is, így út közben felszedjük Botit!

− Juhé! – örült meg Lívió, máris Gilice hátára segítette a hámot, feltette a II. világháborús repülős szemüvegét és a vezető ülésbe kászálódott. De azért tovább aggodalmaskodott, meg sajnálta is a barátját, hogy ezt a sok csomagot egyedül kell cipelnie.

Talán a második „Juhé” sikeredett túl hangosra, vagy Gilice nem távozott mégsem elég halkan a szobából, de egy álmos arcocska jelent meg az ajtónyílásban:

− Hova mész, Jojó? Veletek megyek! És a babák is! – mondta határozottan Allegra.

− Na, arról aztán szó sem lehet! – csapott le Lívió – Ez amolyan fiús dolog, tudod. Csak Gilicére, Botira és rám tartozik! Te nem is tudsz bombázó repülőgépet vezetni! Szegény Gilice amúgysem bírna már el még valakit.

− Már hogyne tudnék sárkányon repülni, meg repülőt vezetni! – tette csípőre a kezét Allegra – Egész csomó mesében repülnek lányok sárkányháton! Én csak tudom, én min-dent tudok a mesékről! Nem fiúsak vagy lányosak, hanem csak mesék és kész! És a mesében a lányoknak éppúgy helye van, mint a fiúknak! És ha Botiért megálltok, akkor megállunk Julcsiért is!

Parázs vita kerekedett, már úgy tűnt, mindenki otthon ragad ajándékostul, amikor Gilice hirtelen ijedten felkiáltott:

− Jaj, valami piros mozog a bokorban! Jaj! Védj meg kicsi gazdám! – azzal megkísérelt Lívió háta mögé bújni, ami igen csak körülményes volt, lévén éppen Lívió ült az ő hátán.

− Ez a mániád, hogy valami mozog a bokorban! – mondta elkeseredetten Lívió − Biztos csak megint egy karácsonyi angyal.

− Nem! Ez piros! És nagy! Juj! – tódította Gilice, és úgy kapaszkodott Lívióba, hogy a fiú mozdulni sem tudott.

− Majd én megnézem! – indult meg a bokor felé Allegra.

− Ne, Allegra, várj, majd én, veszélyes lehet egy lánynak…! – kezdte Lívió, de Allegra máris a bokornál volt.

− Itt egy sárkány! – kiáltotta vissza.

− Ja, hogy csak egy sárkány, az mindjárt más! – sóhajtott fel Gilice – Persze, persze. Csak egy sárkány. – de aztán eltöprengett a hallottakon− Hogy mi? Mégegy sárkány? Úgy érted, rajtam kívül?

− Igen, egy szép, piros sárkánylány! – mosolygott Allegra, és óvatosan cirógatva elővezette a bozótosból a másik sárkányt.

A jövevény lényegesen kisebb volt Gilicénél, éppen feleakkora. Nagyon-nagyon kedves tekintetű, smaragdzöld szemei voltak, és piros pikkelyei.

− Hogy hívnak? – kérdezte Lívió, de a sárkánylány csak megrázta a fejét.

− Nem tud beszélni! – mondta Allegra – De én azt hiszem, hallom, amire gondol. Dianának hívják, és szeretne beszállni a karácsonyi ajándékok kiszállításába. Természetesen Julcsival és velem együtt. Szerinte kiváló vadászajándékbombázó pilóták lennénk. Így Gilicének nem kéne annyi mindent egyedül cipelnie.

Diana kedvesen bólintott, hogy igen, Allegra tökéletesen érti őt.

− Mit gondolsz, Lívió, befogadjuk őket? Azért mégiscsak… csajok! – kérdezte Gilice.

− Na jól van, hugi, − egyezett bele nagy kegyesen a bátyja – gyertek a Julcsival meg a babákkal! Segíthettek ajándékbombázásban. Legalább hamarabb végzünk és lesz még egy kis időnk aludni, mi előtt Anyi és Simon felébrednek!

− Juhé! – kiáltotta most Allegra. Gyorsan felszerszámozta Dianát, azután a két sárkány elstartolt. Tyuhú, micsoda repülés volt! Beugrottak Julcsiért és Botiért, azután hajrá! Meg se álltak, amíg háromszor körbe nem repülték a Földet és meg nem találtak minden magányos, szegény embert, aki hiába vágyott volna ajándékra az idén.

Allegra és Julcsi éppen olyan remek pilótáknak bizonyultak, mint Lívió, meg Boti. Lehet, hogy Diana nem beszélt, de csodálatosan szállt, és a sárkányvarázsból még arra is futotta, hogy a lányok haja hosszúra nőtt: gyönyörű, fonott copfjaik messzire lobogtak utánuk a szélben.

Mire Anyi résnyire nyitotta a szemét, és elgondolta, hogy el kéne kezdeni reggelit készíteni a családnak, Lívió és Allegra már rég ott szuszogtak újra a karácsonyfa alatt, új kalandjaikról álmodva.

 

2020. december 21., hétfő

The Tale of Little Hanna

Once upon a time, there was a Valley. In the Valley, there was a happy, noisy stream. Around the stream, there was a forest. In the forest, there was a road. Near the road, there was a big oak tree. Under the oak tree’s roots, lived Hanna, the little striped field mouse with her parents and many sisters and brothers. The striped field mouse family was a nice, but old-fashioned family. They wore similar clothes, as our greatgrandmothers: in the forest there was no fast fashion! The boys wore blue trousers, yellow shirts with little, flat hats. The girls wore nice, blue frocks, yellow pinafores with yellow collars. They wore blue shirts with puffy sleeves. And Hanna was the dirtiest little mouse of all. I think, she was the dirtiest little mouse I have ever known! She really liked her nice, girly clothes, but she couldn’t take care of them. She wanted to, but she couldn’t. Every time she dressed up something happened: she founda nice pebble or a shell in the mud, and put it in her pocket. Or she saw a friendly agile gibbon in the puddle, and gotdown on her knees to talk with him. So, this is why, her clothes were so dirty. But the others in her family never foundanything or paidsuch closeattentionto the other animals in the woods.Hanna had the kindest, bravest heart, and the best ideas, but nobody knew it: not even her! On one fine spring morning, the mouse children woke up early. The eldest boy, Brownie said to the others: ‘I know an old castle in the middle of the woods. I want to be the lord in it! And there we can play there a siege too! ‘Or maybe it is a ghost castle! ‘said Black Belly, a little brother. ‘And I want to be the princess of the castle! ‘said Lily, Hanna’s big sister. ‘Me too, me too! ‘said Little Ear, an other sister. ‘And maybe I can find treasure! ‘said Hanna. They put some fried nuts in their pockets, and off they went! Browney ran at the front. Then Black Belly, and Lilli with Little Ear hand in hand. At the end of the group there walked Hanna. She was not so fast as the others. Her legs were not so strong, and of course, she kept lookingaround as she went, listened to the birdsong, collected pebbles and smelled the spring flowers. She stroked the great pasqueflower, looked at the nice, yellow spring adonis and the little primrose. “‘It has a same colour as my collar!” ‘thought Hanna. Then she watcheda fast brimstone butterfly flutter about too. “Oh, if I couldhave the same wings, - sighed Hanna- then I couldeasy fly after my brothers and sisters!” But nothing happened. No wings grewon her back. But then... she heard something! She heard a scary noise from the direction where her sisters and brothers disappeared. ‘Wahuuu! Wee! Wahaaa! ‘yelled somebody in pain or anger. Then came Browney on the way and cried: ‘There is a witch in the castle! A black, scary witch! ‘said the frightened boy, then ran away. Then came Lily with Little Ear and they shouted: ‘Hanna, run home! There is an ugly, old witch in the castle! She is so old! And she has a long, ugly nose! Hanna stood rooted to the spot. She couldn’tmove. A witch! ‘The forest witch is in the castle! Fortunately, her long nose is stuchbehind the roots, but she is so scary and angry!‘yelled Black Belly and ran home. Hanna still stayed there thinking. “‘This poor, old witch can’t move. Maybe she needs help. And my sisters and brothers simply ran away without trying to help her. I just… can’t! I must help her.” So Hanna slowly tiptoed near the castle. It wasn’t a really castle at all. It was a heap of moss covered in rocks and roots, but for the mouse children it looked like a castle. In the middle of the heap of the rocks stood somebody. The old witch! She leant close tothe earth, and wore ragged, black clothes. And she cried so scarily! When poor Hanna heard it from up close, she wanted run away like the others did. She hated loud things. But then she stepped forward and asked: ‘Can I help you? Is your nose hurt? The witch looked up: ‘Go away! Go away as your naughty brothers and sisters! Nobody can help me! You can’t help meeither, you are too little. When I, the big witch can’t help myself, then nobody can! ‘then she tried to pull out her nose again, but she couldn’t. ‘Please, let me try it! You don’t look like somebody who can help yourself now.‘said Hanna. ‘Ok,’ sighed the witch,’you can try it! But I don’t believe it willwork. Hanna climbed close to the witches’ nose and chewed the roots. Maybe Hanna’s legs weren’t strong enough, but her teeth were!She chewed easily throughthe root, and the witch was free in one minute. ‘Thank you, oh, thank you my dear!’ said the witch. ’You know, I wanted to collect some moss to heal a deer’s footsore, and I wanted to pick up this nice one on the root. But my nose got stuckin the root! I stayed herehelplessly for an entire day. It was horrible! I became a bust-ache and some nasty snail climbed overme! And nothing helped, nor magic, nor anger!How can I return your kindness? I want to give something to you! But what do I have here? My handkerchief is too nasty.’ ‘Thank you, but I don’t need anything!’ said Hanna. ‘But once you may find yourself in need of help too.’ said the witch, thinking ‘ And when I looked at you I saw it in your heart that you need a friend. Take my false scorpion with you from the fold of my skirt. It looks dangerous, but it is harmless and friendly, like me. If you are in trouble and need my help, put this little creature on the road and follow it. It was born in the compostheap in my garden, and it can easily find the way home. But till that time, it can be a little company toyou. ‘ ‘It is a nice little fellow!’ said Hanna’ But is being with me good for it? Maybe the false scorpion will behomesick.’ ‘Don’t be afraid,’ laughed the witch’ he wants to seethe world and makenew friends too.’ Then she put the false scorpion in Hanna’s hands, said goodbye to them and disappeared. Hanna walked homeslowly with hernew friend in her pocket, and she talked in a soft voice to him all the way: ‘I want to take care of you, because you are so cute and so little! You are smaller then I am! I never ever have a personal guest till now, but I think, you and I willbe good friends!’ Spring came and gone. Then nice, hot summer days came. It was not too hot in the forest. Under the trees, near the stream the summer was simply good. One night, after supper, the mouse family sat together undertheir oak tree. Mother Mouse stroked each child’s striped head and told long stories about her childhood. ‘When I was young’ began Mother’ I sailed along the stream with my very best friend, Abby Mouse. We bought a boat together and we sailed down the stream. We came back with plenty of wild berries. These were such nice days!’ ‘Do you want to sail again?’ asked Father Mouse. ‘Yes, indeed!’ answered Mother. ‘Me too, me too!’ cried all the children. ‘And we can visit Abby and her family too’ said Father Mouse, ‘I know, you miss her’. Mother Mouse nodded and gave him a kiss. Next day the whole family wokeup early. They sent a letter with a jay to Abby Mouse: “Dear Abby Mouse! We are making a grand sailing trip on the stream to visit you and your family. Mother Mouse misses you very much and the children wantto meet and play together with yours. We will visit you tomorrow when our boat is ready! Striped Filed Mouse Family” And they started to build a boat. Or better, a raft. At first they collected long branches from the woods and carved them a little bit. Then Father Mouse and Brownie tried to bind them together, but they couldn’t. Mice can easy chew anything, but they can’t bind it! Sadly Mother Mouse had completely forgotten it too, how they made it in the old days. When the jay came with Abby’s answer, the family was really sad. “Dear Friends, my dearest Heather ‘wrote Abby Mouse, Heather was Mother’s name’. I can’t wait your arrival! My children, Cassie, Chrissie, Mack and my Husband too! I’ll bake a hugewalnut cake for you. With love: Abbey” ‘I can’t reply that we are not coming!’ said Mother Mouse. ‘Don’t cry, Mother!’ said Little Ear and she begin to cry bitterly herself. ‘Can I try something, Papa?’ asked Hanna quietly.’ I saw when the golden oriole made her nest...’ ‘You didn’tjust seeit,’ laughed Lily’ you watched the oriole all day long!’ ‘So maybe I can make good knots.’ said Hanna and tried to bind the branches together. The golden oriole was perhaps a good teacher, because the raft was completed and it looked good. The mice put some food and warm clothes on it, and wanted to start sailing. But Hanna cried: ‘I forgotmy rag mouse in the house!’ then she ran to the tree house and came back with Lucy, the blue checked rag mouse. With Lucy in her arms and with the false scorpion in her pocket Hanna felt herself brave enough to sail away. So the mice put the raft on the stream and began sailinghappily. The sail was Mother Mouse’s best sheet, and they sang an old mouse sailor song, what Father Mouse taught to the young ones. Hanna was sitting under the sail, she held on tight to Lucy but she still had butterflies in her stomach. Sailing was (terrific)/terrible but beautiful and exciting too! Green leaves and little dwarf children waved from the riverbankto the mouse family. Once a deer came to the water to drink and a nice, blue-red chaffinch sang on a branch abovethe stream. Waves splashed up against the little raft. Hanna hugged Lucy and dreamed: ‘Maybe when I grow up, I can be a real sailor! I can travel around the world. I can be brave and strong. I can put all my things in a small but heavy bag, and take them with me everywhere. Lucy and the false scorpion can travel with me of course. Without them I don’twant to travel. And I will come home to Mother Mouse for Christmas.’ On the water pond skaters danced, underwater slender fishes did. Hanna watched the nice, bright, yellow pebbles under the dancing fishes and the trees on a bank of the river. Suddenly, she saw a big oak tree near the stream. It looked similar totheir house at home. But this tree had a strange hole in it: it looked like somebody’s nose. ‘ There is the Treeman Nose House, we arrived’ cried Mother Mouse. ‘ This is Abby’s house’. On the riverbank there stand a mouse family: the brave, bright eyed Abbey and her children.

2020. augusztus 23., vasárnap

Klaus Störtebeker - az Északi-tenger kalóza, német monda

 

 Klaus Störtebeker és az általa vezetett „szabad csapat” a svéd-dán háborúban a körülzárt Stochkolmot élelmiszerrel látták el, I. Margit dán királynő élelmiszerszállító hajóit fosztogatva.

Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.

Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.

Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.

Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.

Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.

Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.

Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.

A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.

Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.

Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.

Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).

A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.

A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.

De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.

A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.

Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.

A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.

Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.

Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.

Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:

„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”

A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.

Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.

A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.


 (saját fordítás több forrás alapján)

2020. augusztus 11., kedd

Kalózok, sellők és egy magyar újságíró nyomában - tengerparti körbeblog


"Különös, érdekes táj a Keleti-tenger partvidéke: rideg, hideg tenger, megkapóan szép táj. Más, mint a Földközi-tenger, kevesebb itt a napsütés, később jön a tavasz, korán a tél. Ritka a sima, csendes tenger; szél járja örökké, néha csak szelíd fehér tarajokat fodroz a vízen, néha meg félelmetes vízhegyeket görget a partoknak. A szél és a víz megtépte az egész partvonulatot: öblök, belső tavak, csatornák, szorosok, víz alatt lapuló homokpadok és zátonyok, keskeny földnyelvek, félszigetek és kisebb-nagyobb szigetek egész sora csipkézi a homokos partot, amely hol simán, laposan fut a tengerbe, hol meg homokdűnékké, dombokká nő a szeszélyesen görbülő partvonulaton. A dűnék tetején itt-ott erdők, néhol magányos fenyők, nyírfák, borókák, tüskés bokrok küzdenek a csípős, sós ízű széllel, a vándorló homokkal."

23. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 


Rügen szigete forrás: wikipedia


 A Mozgó Könyvek munkatársa, Benedek Patrik azzal kereste meg a mesemondókat, hogy egy egész hetet szeretne a mesék világának szentelni. Mi, mesemondók, összeálltunk néhányan, és másnaponta megajándékozunk Benneteket  mindenféle mesés tartalmakkal az augusztus 10-ki héten. Irány a tengerpart!

Szeretettel köszöntök mindenkit az utazásunk második állomásán, nem máshová hozott bennünket Hamupipőke varázslatos hintaja, vagy a mesebeli dióhéj, hanem Németországba, a Keleti-tengerhez. Vannak itt hófehér sziklák, gyönyörű, kék tenger, csípős, sós tengeri szél, a parton pedig vénséges bükkerdő... 

A hatvanas években egy magyar újságíró, Koncsek László járt itt hosszú utazása során. Az útról könyvet írt, és magával hozott egy csokornyi népmesét, helyi legendát is, amit „Az éber bádogkakas” címen adtak ki. Az én számomra pedig hátrahagyott egy sor rejtélyt, és alig hogy kiderítek valamit, már újabbra bukkanok. 

Az első rejtély számomra a fordító személye: ki volt ő, aki a népmeséket fordította? Hogy kerültek hozzá a történetek? Hol találhatnám meg őket eredeti formájukban, esetleg más változatban? Könyv könyvet hoz magával, egy-egy kibomló rejtvény új rejtvényeket. Annyi már biztos, hogy "Az éber bádogkakas" meséi mellé meg kellett szereznem "Az Oderától a Genfi-tóig" című útikönyvet is, a kettő nagyon szorosan összetartozik. Koncsek László (aki egyébként József Attila szerelmének, Mártának későbbi férje volt), bizonyára nagyon szerette a jó sztorikat és a természetet. A kor kívánalmainak megfelelő szocialista propaganda szöveg mellé gyönyörű, érzékletes természetleírásokat csempészett a könyvébe, néha a népmesés kötet is át-átmegy útleírásba, illetve az útikönyvben is mókás adomák bukkannak fel. 

 

Sárga fonallal jelöltem Koncsek László útvonalát


"A vakítóan fehér hegyoldal meredeken esik le a tengerig, amelyben a felszín alatt, a zöldeskék vízen keresztül derengve, messzire húzódó krétapadok világítanak. A sűrű, nagy lombú bükkerdők félhomályába rejtőző Hertha-tó, a pogány áldozati kövek, mohos régi várak omladékai, a krétahegyek tekervényes barlangjai körül éppen úgy, mint az északi Wittow-félsziget töredezett s porladó szláv várfalain a Kap Arkona-iSvantevit-templom lassan tengerbe vesző romjain legendák születtek, amelyeket ma éppúgy mesélnek, mint évszázadokkal ezelőtt."

38. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Koncsek László az útikönyvében feljegyezte például, hogy a Keleti-tenger Robin Hoodjának, a Klaus Störtebeker nevű kalóznak emlékét mekkora szeretettel őrzik ma is a helyiek. A legenda szerint rablott kincseiből a szegényeket támogatta. Érdekes módon "Az éber bádogkakas"-ban nem szerepel róla történet, így a kalóz legendáját a "Das Wasser des Lebens" című népmesés kötetben és az interneten találtam meg. 

 A Störtebeker tulajdonképpen ragadványnév, olyasmit jelent, hogy "kancsóürítő", mivel nagy mennyiségű alkoholt tudott egy húzásra meginni. A svéd-dán háború után Störtebeker és cimborái nem akartak lemondani a háborúban megismert, vad, harcos életről, ezért felcsaptak kalóznak. Hajókat fosztogattak, foglyokat ejtettek, akikért váltságdíjat követeltek. Ha a váltságdíjat nem fizették ki, a foglyokat a hajóról a tengerbe dobták, ha csak ki nem állták a Störtebeker-próbát: ki kellett inniuk egy húzásra a bort a kalózkapitány hatalmas korsójából. 



     Kép az Északi tenger kalózai című filmből, forrás: http://est.hu/


Jó ideig támogatóik is akadtak, például a frízek, hiszen az egyik fríz vezető Keno ten Brooke leánya beleszeretett Störtebekerbe, a hajójára is követte és a felesége lett. Végül egy áruló halász mégis a hamburgiak kezére juttatta a bandát. A vesztőhelyen a kalózkapitány utolsó kívánsága az volt, hogy őt fejezzék le elsőnek, és azoknak az embereinek, akik előtt képes lesz fej nélkül elsétálni, kegyelmezzenek meg. Megtörtént a kivégzés, és mindenki legnagyobb ámulatára a lefejezett kalóz elindult a legénysége sorfala előtt. Már hét ember előtt elment, amikor a bakó orvul a lábai közé csúsztatott egy botot (más forrás szerint elgáncsolta), így a többieket nem tudta megmenteni. 

A hamburgiak soká hiába keresték a kalózok kincseit is, majd végre megtalálták: a hajó árboca volt tele arannyal. 

Ma szabadtéri játékokon játsszák újra a kapitány történetét, életéről film is készült, a Karib-tenger kalózai mintájára az Északi-tenger kalózai címet viseli. Megmaradt állítólagos koponyája is, amiről arcrekonstrukció készült, így akár szembe is nézhetünk vele. 

A helyiek pedig a kalózokkal ugratják a gyerekeket is:

 

" Klaus Störtebeker és Gödeke Michael, az urakat dézsmáló és a szegényeket segítő kalózok személye köré a szeretet szőtte évszázadokon át a legendákat, (…). Idestova fél évezrede,hogy a hamburgi patrícius kereskedők vesztőhelyén mindketten elpusztultak, de a dűnék hajlataiba bújt halászfalvak homokos utcáin a magányosan bandukoló apróságokat még ma is így szólítják meg:
– No, nézd csak, hová mentek, Störtebeker meg Gödeke Michael?"

39. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Störtebeker

Störtebeker állítólagos arcrekostrukcoiója. forrás: 

Meglepett, hogy bár "Az éber bádogkakas" alcíme "A német tengerpart regéi", mégis kevés történetében játszik jelentős szerepet a tenger. De számos mese szól a halomsírok többnyire barátságos, harangvirág-méretű, ezüstcsengőket és hegyes sipkát viselő törpéiről, házimanókról, kék szemű, hosszú hajú germán istennőről. De azért akad vízimanó, sőt bosszúálló, vízbefúlt zombi asszonyszemély, s akadnak benne sellők és vízitündérek is. 

Érdekes a története a Buskam-sziklának, ami tulajdonképpen egy egészen apró, furcsa kis sziget. A valóságban ez egy úgynevezett vándorkő: a jégkorszakban, egy gleccserrel érkezett apróbb társaival együtt, amik viszont nem emelkednek a tengerszint fölé. Koncsek László könyvében három különböző legenda is szól róla. Az egyik szerint Walpurgis éjszakáján ide repülnek a boszorkányok, hogy levegyék öregasszony-bőrüket és szép, fiatal leányokká változva mulatozhassanak a főnökükkel, az ember arcú, bakkecske testű ördöggel. Itt avatják az új boszorkákat, itt tanulják a praktikákat, és még éjfél előtt újra felkapnak a kecskék, macskák hátára vagy a seprűnyélre, piszkavasra, mert akit a hajnal a levegőben talál, az lepotyog! De ugyanennél a sziklánál találkoznak egy másik legenda szerint Szent Ivánkor a hableányok. Tálcáikon finom ennivalót hoznak, és kiülnek a sziklára eddegélni. Játékosan körbeúszkálják a sziklát, és aki elfárad, az nagyobb halakba kapaszkodik, azokkal húzatja magát.


A Buskam szikla

a Buskam-szikla. a kép forrása: https://de.wikipedia.org/wiki/Buskam

 A harmadik legenda pedig azt véli tudni, hogy Adebar, az a bizonyos varázslatos gólya jár ide, aki a gyermekeket hordja az embereknek. Kiveszi a tengerből a gyermekeket, és kicsinykét kiteszi őket száradni a Buskam-sziklára. Végülis, miért ne használhatnák mindannyian ugyanezt a sziklát?! Sőt, az internet tanúsága szerint házasulandó emberek is odajárnak, esküvő előtt ajánlatos a pároknak hűségük próbájaként a sziklához evezni és ott fent táncolni néhány lépést. Utána mehetnek a templomba!

 

De a németek nem csak az Adebar gólyát becsülik meg, szeretettel gondoskodnak a valóságos madarakról is. Koncsek László feljegyzi, hogy a Fähr-sziget madárvédelmi terület, ő maga pedig a Gólyanyár című, német ismeretterjesztő könyv fordítója is. 


Itt egyébként körbe is lehet úszkálni a sziklát virtuálisan: 

https://www.youtube.com/watch?v=WwpPThnvcRI

 

De még egy utolsó körre térjünk vissza a mesék világába, a közismert Loreley történetre emlékeztető történet él a Keleti-tenger partvidékén a borostyán boszorkájáról. Azt mondják, valaha a borostyán boszorkája szép tündérlány volt, egy magányos szirtfokon dalolta szomorú énekeit. Egy fiatal halászlegény egyszer a közelébe evezett, majd egyre több időt töltött a tündérrel. A lány barátságosan fogadta a közeledését, olyannyira, hogy egy idő múlva átszállt a bárkájába is, a halászatban is a segítségére volt. Csakhogy a lány a gonosz szellemek szolgája volt, akik a borostyánt őrizték. Kérve kérte a fiút, hogy szöktesse meg őt tőlük, vigye magával messzire, ahol örökre boldogok lehetnek. Úgy tervezték, hogy indulás előtt még megrabolják a gonosz szellemeket és nagy halom borostyánt is visznek magukkal. Egy sötét éjszakán elindultak a vénséges bükkerdőbe, de az egyik szellem elébük toppant és félelmes hangon rájuk dörrent:

"Hová mész te tolvaj, hová mész te áruló?!"

A halászlegény úgy megrémült, hogy visszarohant a bárkájához, és messze kievezett a tengerre – vesztére! Másnap találták meg a bárkát felborulva, ő maga a tengerbe veszett. A szellemek pedig megbüntették a tündérlányt, soha többé nem énekelhet szélcsendes időben a szirtfokon, hogy emberfia meg ne közelíthesse mégegyszer. Csak szörnyű, viharos időkben engedik a földfelszínre, ekkor kiáltja világgá boldogtalanságát, és bosszúból a tengerbe szórja a szellemek kincseit, a borostyánt... 

 

Itt egyelőre vége az Északi-tengeri kalandnak, de az utazás még folytatódik! Kövessétek nyomon a mesék útját a mesemondók blogjain, az Óperenciás- tengeren is túl...

 

Zalka Csenge

·         weboldal: http://tarkabarka.blogspot.com/

Stenszky Cecília

·         weboldal: http://naposholdasmesek.blogspot.com/

 

Varga-Fogarasi Szilvia

·         weboldal: https://www.ketfulu.hu/

 

2020. május 26., kedd

Így festek! :)




Lassan a végére ér a karantén, és vele a home office. Így gondoltam írok a végére egy összegzőt. Azok táborát erősítem, akik szerint a "normális" volt a nemnormális, ugyanakkor sajnos nem hiszek benne, hogy ha tiltakozó levelet írnék bárkinek, olyan sokat változna tőle a világ. De leírni a gondolatokat azért van értelme, hátha mást megerősítek a hasonló meggyőződésében, illetve a saját életemet meg fogom próbálni apró lépésekben változtatni, megtartani dolgokat, amik új szokásaim lettek. Lássuk!




A járványhelyzet sok tekintetben szélsebesen a komfortzónámon belülre taszított, ahonnan egyébként mostanában divat menekülni, de néha mégis érdekes szembesülni vele, hogy hogyan élnék, ha engednék a lehetőségeim. A dolog nálam ott kezdődik, amikor beütött a home office, és én vettem a laptopom, és hazaköltöztem anyukámhoz vidékre. 19 éves korom óta nem éltem ilyen tartósan itthon, iszonyatosan élveztem, hogy újra az a vidéki lány lehetek, aki voltam valaha. Se bkv, se tömeg, se munkába rohanás. Egyáltalán: semmi rohanás. De szép békésen végignézhettem az udvarunkon a teljes tavaszt az ibolyától a cseresznyefák virágzásán át a bodzáig. Figyelhettem a madáritató körül a népes sereg jövését-menését nappal (és az éjjel látó kamera segítségével éjszaka is). Így, hogy nem maradtam le az ibolya- és pitypang szezonról, ibolyás ecet és savanyított pitypang bimbó készült, anyuval folyamatosan ültettünk és szüreteltünk. Már napi rutinná vált, hogy százszorszép és árvácska kerül a tányérra a vacsorára készülő szendvicskrémek tetejére, nő a borsó, sőt, a végén még a kerti tavat is felélesztettem és tavi rózsát is ültettem. 




A Néprajzi Múzeum egyik ötletes felhívása volt a közelmúltban, hogy gondoljuk végig, mik voltak a "karantén tárgyaink", mik segítettek túlélni. Nem vagyok egy nagy sportoló, futni meg aztán kifejezetten nem szeretek (unom). Az erőnléti sportok soha nem tudtak igazán motiválni, így valami olyan mozgást kerestem, amiben szerepet kap az ügyesség, így nem arra figyelek, hogy éppen elfáradok. Az ugrókötelezés erre tökéletes megoldásnak bizonyult, márciusban még napi tíz ugrás ment megszakítás nélkül, ma már eljutottam a napi negyvenig. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy szülinapomra kaptam egy hosszabb ugrókötelet az itthon talált gyerekméret helyett. Akár hová vessen is a sors, azt hiszem, az ugrókötelezés lesz az egyik, amit mindenképpen meg szeretnék tartani az életemben. Vicces, nem kell hozzá nagy tér, és még mozgok is. 



A másik tökéletes eszköze a jó közérzetem megőrzésének pedig az akvarell készletem lett. Épp a járvány előtt jártam el Óbudán rajzszakkörre, ahol megtanultunk akvarell ceruzával, és kínai ecsetekkel  is bánni. Ezek az eszközök már évek óta szinte érintetlenül hevertek a fiókomban, nem igazán tudtam mihez kezdeni velük. Most a frissen szerzett tudással felfegyverezve sokkal bátrabban mertem rajzolni. Fix hétvégi programom lett, hogy némi kelta zenét hallgatva rajzolok és festek. Eszméletlen módon pihentet, semmiféle meditációs gyakorlat nem tud így hatni rám. Tökéletesen kipihenem magam tőle, mindenféle zaklatottságom elmúlik, és még a teljesítmény kényszerem is megkapja amitől jól érzi magát: hiszen a végén van egy kép, amit elégedetten eltehetek a mappámba, hozzáadtam valamit a világhoz. A festést mindenképpen megtartom szintén. Minden nap nem álltam neki rajzolni, nehogy elveszítse a varázsát, de heti kétszer, általában szombat és vasárnap délelőtt igen. A délelőtti alkotás, reggeli fényeknél a legboldogítóbb. 




Ami nem jött be: érdekes módon az olvasáshoz alig volt türelmem. Ebben közre játszott az is, hogy rettenetesen mellé nyúltam több alkalommal is, sehogyse volt szerencsém az olvasmányaim kiválasztásával. Még a szokásosnál is rosszabbul tűrtem a borús, depresszív könyveket, és rendre ilyenekbe futottam bele, vagy pedig a cselekmény hiánya bosszantott fel. Úgy tűnik, végképp megakadtam a derűs, de cselekményes mesék és a fantasy olvasásánál, szóval ebből a szempontból várom a vészhelyzet végét, alig várom, hogy bejussak az első utamba kerülő könyvtárba, és végre azt olvassak, ami csak eszembe jut, és ne azt, ami van itthon. Egyébként erről több ismerősöm is beszámolt, hogy sok a félbe hagyott könyvük, semmit sem olvastak végig ebben az időszakban.



Írni jobbára csak meglévő feladatokat írtam, pályázatra, újságba készülő meséket, javítgattam félkész mesekönyv kéziratát és befejeztem egy megkezdett keretmesét múzeumi foglalkozáshoz a Hetedhét Játékmúzeumnak. Ezt egyébként rettentően élveztem, mivel az íráshoz nem kell wifi, amikor nem volt rossz idő, simán kiültem a fenyőfa alá írni. Ezt nem hiszem, hogy rövid távon meg tudom tartani, de milyen jó lenne egy ilyen élet, amikor a vidéki írónő a fenyő alatt írja a történeteit! Viszont az írás, mint menekülés a valóság elől szintén nem került sorra, egyszerűen nem volt időm teljesen új, saját projketbe kezdeni és elmerülni egy új világ megteremtésében, így is éppen csak sikerült befejeznem mindent, ami a feladatom lett volna amúgy is. De legalább ezeket ráérősebben csinálhattam, és most majd a szürke hétköznapok alatt vehetem elő a dédelgetett, új kedvenceimet. Ezekről is írok majd hamarosan... :)




Ami még az állandó programom lett, az a Bozóki Balázs és csapata által szervezett Online Biológiai Konferencia. Így a szakmámmal is tudtam kapcsolatot tartani, nagy élvezettel hallgattam az előadásokat a medvékről, vaddisznókról, farkasokról, de békákról és Afrika vadvilágáról is. 

Összességében a karantén nekem lelassulást hozott, több, természetben töltött időt, odafigyelést a saját egészségemre, belső csendekre. Ez egy nagy tanulság azt hiszem, hogy mekkora igényem van az olyan elcsendesülős dolgokra, mint a zene mellett festés, a fák alatt üldögélés, és némi mozgás. Jó lenne abba az irányba elmozdítani az életemet, hogy ezekből sokkal de sokkal több legyen, mint annak előtte volt. Ezen leszek!





2020. április 4., szombat

Kert, mint karantén - ibolyás ecet



Mire jó, ha az ember otthon szorul? Például van ideje rendesen végignézni a tavaszt, a vérszilva fa virágba borulásától kezdve. 

Vérszilva és juharvirág

 Ültettünk virágokat a nyárra, a kedvencemet, csillagfürtöt is, és az ősszel ültetett hagymások virágzását is végignézhetem itthon. Már nyílik a tulipán!



egy másik kedvenc kerti virágom a sárga tulipán!





fürtös gyöngyike
piros ribizli

És arra is van idő, hogy végre megkóstolhatok egy sor növényt, amiről egyébként le szoktam maradni, mert mire hazajutok Budapestről, rég nyoma sincs. Szerencsére anyukám is kíváncsi természet, így aztán együtt kóstoljuk végig a dolgokat. A sort a medvehagymával kezdtük, ebből medvehagymás tojáskrém készült. Szemezek a juharvirággal is, mézes kenyéren ez is ehető egyébként.

De ami meglepő mennyiségben van a kertben, az az ibolya. Komolyan gondolkoztam, hogy a tihanyi levendula termesztés mintájára itthon ibolya-fesztiválokat kéne tartani, és ibolyából készíteni mindenfélét. 

Egyelőre maradtunk az ibolyás ecetnél, így:


Szedtem egy kis doboz ibolyát:




Szűrőkanálban megmostam, konyharuhával megtörölgettem:



Azután befőttes üvegbe tettem és ráöntöttem egy üveg fehérborecetet:



2-3 hétig most ebben marad, egy sötét szekrény mélyén. Ha már átvette az ibolya színét, aromáját, majd leszűröm, és széttöltöm kisebb, mutatós üvegekbe. Szép ajándék lesz belőle barátoknak, rokonoknak, és kóstoló nekünk is!


random erre járó macska

Recept:

Hozzávalók: 

egy marék ibolyavirág, 0,5 l fehérborecet

1. Öntsük le a virágokat ecettel és hagyjuk állni, árnyékos helyen 2-3 hétig

2. Szűrjük le, töltsük üvegekbe

Fél éven belül használjuk fel, mert hamar elveszti finom aromáját


forrása:

Eva-Maria Dreyer-Wilfgang Dreyer: 
Vadnövények, ​bogyók és gombák felismerése, gyűjtése és felhasználása








2020. március 14., szombat

Állatkerti séta - március 10.


sörényes galamb - Xantus János ház

A virtuális múzeumi séták, színházi élő közvetítések mellé itt egy kis napfényes, virtuális állatkerti séta tőlem. Így láttam a Budapesti Állatkertet 2020. március 10-én. Amiért most hatalmas mázlistának érzem magam. 

Ha az ember hétvégén dolgozik, akkor - jobb esetben - hétköznap délelőtt szabadnapja van, ami remek alkalom egyébként zsúfolt helyek meglátogatására. Kedden délelőtt pedig hatalmas béke volt az Állatkertben, mellé pedig gyönyörű, verőfényes tavaszi napsütés. Az állatok mellett hatalmas élmény volt a sok, gyönyörű tavaszi virág is, aminek a többsége egyébként őshonos, csak ritkán kerül a szemünk elé a természetben. 

csillagvirágok, hóvirág

Eszméletlenül szép volt a hóvirágok mellett az a tengernyi, égszínkék csillagvirág, amiről a rácalmási sziget virágai jutottak eszembe. Mint egy-egy darabka égbolt! Érkezésnél rögtön ezek fogadtak. Az állatkertben egyébként gondos kertészek is dolgoznak, így ez nem a véletlen, hanem tudatos munka, szerető hozzáértés eredménye.


tőzikék

Azután ott a Nagy-tó, amiről Schmidt Egon számos írása is megemlékezik, hiszen ő is itt figyelte a madarakat fiatal korában. Egyik kedves helye volt már annak idején is, hiszen valaha ő maga is dolgozott az Állatkertben, sőt, a feleségét is itt ismerte meg. A Nagy-tó madaraira azért is érdemes odafigyelni, mert vonulási időszakban megállnak pihenni Magyarországon ritkán látható madarak is. Most a kormoránok pózoltak látványosan a napon, szárítgatták a szárnyaikat, mások már befoglalták a jobbnál jobb fészkelőhelyeket. A kormorán szárnyán nincs olyan vízhatlanná tévő anyag, mint amivel a récék kenik be magukat. Ezért víz alá merülés után az ő tollazatuk átázik, kénytelenek szárítkozni. 





A halakra lesett egy szürke gém is:




És kedveskedve igazgatta egymás tollait egy gólyapár:



A Pálmaház előtt rengeteg krókusz nyílt:




Odabent a halpénz csillogott, és némi igazi is. Nem szép szokás ez, hogy pénzeket dobálnak a látogatók az élő állatok közé, ugyanakkor érdekes volt meglesni, hogy nem csak magyar, hanem érdekes, külföldi érmék is voltak a medencében. Ismét eszembe jutott Schmidt Egon, aki valaha épp a halakkal foglalkozott itt. Valamelyik írásában említ egy kis feketerigó párt, akik egy törött üvegen át szöktek be, és a trópusi növények között nevelték fel csemetéiket. 



nappapagáj

Az Állatkertben a személyes kedvencem viszont az a kis tó, ahol sok, itthon megpillantható vízimadár is él az egzotikus társaik mellett. Nálunk ritka vendég a bütykös ásólúd, a vörös ásólúd, ritkán kerül szem elé az üstökös réce, itt viszont a fekete hattyú mellett ezeket is könnyedén megnézhetjük közelről. Segíti a madarászást, könnyebb felismerni a "valódi terepen" messziről, vagy csak villanásnyira meglátott fajokat, ha alaposan megnézhetjük élőben, nem csak egy könyv lapjain:

bütykös ásólód


üstökös réce gácsér


Na de szépen bepózolt ez a vörös panda is:



Nagyon tetszett a steampunk cápasuli, és a Szentendre meg Wekerle Telep hangulata között félúton lévő Hetedhét Palota is, utóbbinál isteni a péklángos.



Mindeközben már elindult a cseresznyevirágzás a Japánkertben:



A Krokodilház belső tere és lakója a rombuszkrokodil:



A legizgalmasabb élményem viszont a Xantus János ház volt. Nem csak az alábbi videón szereplő, sztoikusan eddegélő majmocska, hanem a rengeteg különös madár miatt:


sörényes galamb - akár egy festmény!

koronás galamb

kontyos zacskómadár
A kontyos zacskómadár hangját sajnos nem sikerült felvennem, hiába ügyeskedtem, de ezét a zebragalambocskáéét igen:






A végére itthagyom nektek a zebrapintyek uzsonnáját is. Jólesett visszaidézni ezeket az emlékeket, remélem, sőt, mit remélem, bízom benne és hiszem, hogy hamarosan újra békésen sétálhatunk az Állatkertben! És ha ti is velem sétáltatok újra fejben egy kicsit, akkor most hátha jobban érzitek magatokat valamivel. :)