Dinnyési vallomás

Van énnekem egy ilyenem is. Még gimnáziumi írások, élménybeszámolók a madarásztáborról,ahol "felnőttem". A Madártani Egyesület legutóbbi Tanácsadó Testületi Ülésén mondtam valakinek, hogy nekem a dinnyési tábor, és a Fejér Megyei Helyi Csoport a második családom. Sok minden változhatott körülöttem, iskola, város, barátok... ők maradtak. És életem egyik legmeghatározóbb élményét adták, amitől ma már nélkülük és általában a Madártani Egyesület nélkül már önmagamat lennék képtelen definiálni. :)

 

 

„Elaludni készül a nyár…”      

 Idegenkedve nézem a tükörben újdonsült önmagam, mert a kopott farmerem, a bakancsom és a sáros-madárszaros pólóm helyett sötét szoknyában, nylon harisnyában és az iskolai egyenkabátban feszítek, lábammal pedig szinte kínosan csámpítok a csinos kis körömcipőkben. Hanem a hajamnak és fa nyakláncomnak még mindig hamisítatlan füstszaga van, és ez valahogy megnyugtat, igazolja, hogy valóság volt a mára kissé álomszerű tegnap. Bár az évnyitó, mint valami rideg, vaskos fal tornyosul a madarásztábor és énközém, legkedvesebb dalaink, amiket a tábortűz mellett énekeltünk, most is a fülembe csengenek.

  

Záró este egy citerás csoport jött hozzánk, jó énekeseik voltak, csak néha bennünket nem hagytak énekelni. (Mert „koncert” után még páran ott maradtak zenélni nekünk, de ha mi kezdtünk el valami dalt, abba mindig beleciteráztak és félbeszakították.) Aztán eleredt az eső, ezért betelepedtünk a sárkunyhóba, aminek még nem volt megoldva a szellőztetése, így odabent vágni lehetett a füstöt. A mulatság akkor ért a tetőpontjára, amikor behozták a korábban megsütött kecske földi maradványait, amit a vendégsereg bicskával, vagy csak úgy foggal-körömmel szétmarcangolt. A zenészeink éjféltájban odébbálltak, és az egyik táborozó mély torokhangot hallatott, ezt mások is kipróbálták. Valahogy el kellett lazítani az embernek a nyelvét és minden artikuláció nélkül ki kellett engedni a tüdőből a levegőt.  Magas fejhangon, vagy egészen mélyen szólt. Aki tanította nekünk, azt mondta róla, hogy nyugtató hatása van. Hunyt szemmel hallgattam a többieket. Valóban egészen különleges hangulata volt az egésznek, akárha egy ősmagyar szellemidézésen lettünk volna: mellettünk a szerencsétlen kecske csontjai, az egész sárkunyhó, mint valami honfoglalás korát idéző kulissza. A gyertyák és a rosszul szellőző kemence fényének pislákolása a vastag füstben távoli, elúszó, ősi képekké alakultak. A táborozók torokhangjai, a kintről behallatszódó égzengés, az eső zuhogása, a szél süvítése a sátrak és a nád között zsibbasztó, különös zsongássá olvadtak össze. Valamennyien kicsit befelé fordultunk, mélyen önmagunkba, aztán még messzebb:

   Alig kivehetően, mintha dobok szólnának, de nem, inkább lovak patáinak zaja. Szilaj, nemes vérű paripák dobognak végtelen mezőkön, hátukon apró termetű, mongolos arcú, nap-szél, háborúság edzette, rég volt emberek. Sötét hajuk hosszú varkocsba fonva, hátukon tegez, kezükben íj. Mellettük jurták, a jurták előtt kemény tekintetű, vad arcú asszonyok a gyermekeikkel. Középen hatalmas tűz lobog, előtte egy ősz öreg, fejét és testét állatbőrök takarják, kezében különös alakú, hatalmas bot. Régen elfelejtett igéket mormol maga elé, a bódító szerektől és az őszinte, pogány hittől mámoros táncát járja. Talán az istenekhez könyörög egy csata sikeréért, vagy népe boldogulásáért. Aztán hirtelen ránk emeli sötét szemeit, felénk bólint, mintegy megköszönve az utódoknak az áldozatot. Jól megnéz bennünket, hogy ugyan magyar-e még Magyar népe?

   Lassan eszméltünk ismét a „valóságra”. Odakint már csendesedett az eső. Ekkor kedves népdalaink csendültek fel, majd Petőfi, József Attila és Ady verseiből idéztünk.  

Fél kettő körül indultam aludni, csakhogy a sátram, benne a hálózsákommal totálisan beázott. Végül kaptam egy kölcsön hálózsákot, ami szerencsére csak feleolyan vizes, de kétszer koszosabb volt, mint az enyém. Egy bizonyos Miklós nevű illető (akinek szintén nem volt sátra) kitalálta, hogy akkor énekeljünk reggelig, ha már úgysincs hol aludni. Ebből annyi valósult meg, hogy ötig bírtuk, aztán olyan két órát aludtunk. Reggel hétkor teljesen átfagyva kikecmeregtünk a kunyhó elé.

     Minden hideg volt, nedves, üres és kiábrándító. Az éjszaka pár emberre a sátra is rádőlt, mások meg csak úgy szimplán beáztak, és most mint a vert sereg ácsorogtunk tanácstalanul a romok mellett. Egyedül Miklós aludt még rendíthetetlenül: végre sikerült ráakadnia a sárkunyhó tetejének lelógó széle alatt egy kis száraz helyre, ahova bevackolta magát. Köszöni szépen, ő a mai napon aligha kerül elő. De Anna barátnőm sem adta fel olyan könnyen a harcot: ha már nem aludhat, legalább a jókedvét megőrizte töretlenül és vígan fújta a tilinkóját az összecsavart hálósor előtt. Sajna az én lelki erőm közel nem ekkora, tőlem csak néhány cikornyás káromkodásra futotta, amikor konstatáltam, hogy a sátramban felejtett francia kártyám –mit szépítsem- szarrá ázott.

 Szerencsére kilencre sikerült hazakecmeregnem, (akkor úgy-ahogy megébredtem), most viszont fél öt van. Majd leesem a lábamról az álmosságtól és fél óra múlva évnyitó. Kezdődik a szokásos taposómalom. Néhány hét és elmosódik minden új barátom arca, elfelejtem a dalok szövegét, talán még ez a makacs füstszag is elmegy a ruháimból meg a hajamból. Lehet, hogy jövőre nem tudok elmenni táborba, mert negyedikes leszek és tanulnom kell, vagy ki tudja, mi lesz még velem a következő nyárig?! Ámde!

     Susog a nád, valahol akkor is susogni fog a nád, és én mindig hallani fogom, örökös-örökkön-örökké. 

Őszi akvarell

Egy kis békát hintáztat a falevél. Jobbra-balra, ring, ahogy a szél fúj. Összekucorodva, dologtalanul ül, - ahogy én is fekszem a fűben nyáridőn-, de ez csak látszat. Reggelizik. Fehér pelyhek szállnak körülötte a levegőben, mintha máris a hó esne: szárnyas hangyák rajzanak a fán. Az egyik épp a breki hátán kezd mászkálni, aztán a fején folytatja tovább a sétát, de a „ragadozó” meg se moccan. (Szinte adná magát a hasonlat, hogy „zöld ékkő”, de hát a béka épp attól szép és jópofa, mert nem „kő”, hanem csillogó szemű, eleven lény. Fürgén menekül az ember elől, ha el akarja csípni, hogy közelről megnézegesse. De most nem bántom, kíváncsi vagyok, mire jut a hangyával). Vagy fél órát figyelem, mire végre kidugja a nyelvét, és egy pillanat alatt befalja a vigyázatlan rovart. Aztán odébb mászik, brekeg. De brekegéstől visszhangos az egész fa: levelibékák kuruttyolnak az ágakon, lent a fűben is mocorognak mindenfelé. Keresik a helyüket, hová bújhatnának a hideg elől.

A récék, ludak is elkészülődnek már, és bár a Sikotán (Sikota: egy gazda volt, akink itt, a nádas helyén volt a tanyája, a háza rég leomlott, csak a krizantém-tövek őrzik a helyét) még nagy a jövés-menés, fekete szárcsák buknak újra-és újra a víz alá, és tőkések tollászkodnak a nád között, de a nyári ludak „v” alakban röpülő csapatai már egyre gyakrabban húznak el fölöttünk, hallatszik panaszos gágogásuk (kapcsolattartó hang, de mintha búcsú is volna egyben). Több ezres seregélyrajok gyülekeznek, szedik a rovarokat, és várják az indulást (ők majd csak február, november környékén kelnek útra). Mennek a madarak távoli tájakra, Nyugat-Európába, Svédországba, Afrikába, százfele. Vajon várják-e őket az ottani emberek (és nemcsak puskával, mint az olasz vadászok)? Figyelik-e az érkező csapatokat, örülnek-e nekik?

Milyen érdekes lehet az afrikai kongón, szavannákon, Kittenberger kedves világában összefutni az európai állatokkal, hogy mutathatnak az ottani tájban? Mit ehetnek, hogy élnek? Egyszer meg kéne látogatni a madarainkat odakint.

De egyelőre nem megyek ilyen messzire. A seregélyrajt és az alatta elterülő, „végtelen” nádast fürkészem a távcsővel. (Bár végtelen volna)! Azon túl nem sokkal Székesfehérvár, ide látszanak az épületek szürke tömbjei, este a lámpák világító sokasága töri meg az érintetlen természet illúzióját. Utcák, autópályák, járda, szobrok, padok, embersokaság. Oda térek vissza egyhamar, mint a madarak Afrikába.

Szeretem a városomat, az öreg utcákat, Videoton-gyár kéményét (ott dolgozott nagyapám), a sokféle arcot, kedves helyeimet, ahol barátaimmal beszélgetek, a főteret, ahol kürtöskalácsot szoktam venni karácsony tájékán…

   De a nyár ismét itt talál majd rókavakkantásos, pitypalattyos, nádsusogásos éjszakában, Dinnyésen, ahol hajnalban varázsos ködök szállnak fel, és törpegémek húznak némán a madarászhálók felett. Mert csakis itt vagyok egészen önmagam, vagy valami nálamnál több, része egy ősi, rég elveszett Egésznek, ősanyának, aki itt öleli magához messzire szakadt, hazalátogató fiait.