Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.
Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.
Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.
Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.
Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.
Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.
Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.
A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.
Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.
Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.
Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).
A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.
A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.
De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.
A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.
Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.
A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.
Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.
Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.
Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:
„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”
A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.
Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.
A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.
(saját fordítás több forrás alapján)
