Az öregasszony és a halál - családi mese a halloween jegyében

Benedek Elek születésnapja alkalmából Zalka Csenge Virággal és Varga-Fogarasi Szilvivel blogsorozatot indítottunk, Hetedhétfő címmel. Mert mindhárman mesemondók vagyunk, Elek apó szülinapjától számítva egymást követő hét hétfőn jelentkezünk, mesékkel, meséléssel kapcsolatos témákkal. Ezen a héten a témánk az otthonról, családból hozott mesék. 

Nem olyan régen jöttem rá, hogy van olyan népmese, amit élőszóban adtak tovább a családban, és valamivel ritkább és bonyolultabb a Piroska és a farkasnál. Anyukám nagy szeretettel emlékszik vissza Mariska nénire, a nagymamája nővérére, aki a székesfehérvári István tér öreg platánja alatt mesélt neki gyerekkorában. Tulajdonképpen groteszk rémtörténeteket.

a fotó innen: juharlevelű platán

A dédnagyanyám és a testvérei félárvák voltak, édesanyjuk helyét pedig igen gyorsan elfoglalta egy mostoha. Ennyi idő távlatából nehéz megmondani, mennyire volt amolyan igazi, mesebeli gonosz mostoha, minden esetre a testvérek amint lehetett, elköltöztek hazulról. Így került dédnagyanyám Fehérvárra, a nővére pedig Dunaharasztiba. De gyakran és szívesen látogatták egymást. Mariska néni pedig szíves-örömest mesélt testvére két unokájának. Rendíthetetlen derűjű asszony volt, még az sem zökkentette ki a mesélésből, ha egy drámai fordulatnál letisztelte egy galamb. 

Ha mesét kéne választanom, aligha választanám az ő történeteit a gyerekközönségnek. Kollégáimat kérdezgetve arra jutottunk, hogy sok függ a mesemondó és az adott gyerek viszonyától, meg a gyerek személyiségétől. Nekem gyerekként biztosan hajmeresztőek lettek volna ezek a sztorik, emlékeim szerint amikor tévedésből beleolvastam Kóka Rozália Egy asszony két vétkecskéje című könyvébe kislány koromban, egész este bőgtem és a szüleim lábát lestem, hogy biztosan nem lúdvércek-e. De úgy látszik, anyukám ugyanilyen idősen jobban bírta ezt nálam. 

Mariska néni egyik történetét anyu azóta is szívesen meséli a gimnazista tanítványainak. Röviden a sztori: az öregasszonyért eljön a halál, de az öregasszony egyre könyörög neki, hogy csak holnap vigye el. A halál nagy nehezen beleegyezik, még fel is írják az ajtófélfára: "Majd holnap!" Amikor a halál másnap megjelenik, az öregasszony csak rámutat az ajtófélfára: "Majd holnap!" A halál rettentő mérges lesz, és égre-földre esküdözik, hogy másnap már tényleg magával viszi. Az öregasszony akkor igencsak félni kezd, félelmében belebújik a mézbe, de úgy érzi nem elég jó rejtekhely. Így aztán bebújik a dunyhába a sok toll közé... szegény halál pedig alaposan megrémül a tollas lénytől, amivé az anyóka a ráragadt méztől és dunyhatolltól vált és világgá szalad. 

Van ennél egy súlyosabb darab is, de azt itt nem tervezem közreadni, inkább elmesélem nektek a jövő évi halloweeni Tökhintón, élőben. :)

További családi sztorikat találtok Szilvinél és Csengénél

Furcsa szerzetek - Hetedhétfői bestiárium

Benedek Elek születésnapja alkalmából Zalka Csenge Virággal és Varga-Fogarasi Szilvivel blogsorozatot indítottunk, Hetedhétfő címmel. Mert mindhárman mesemondók vagyunk, Elek apó szülinapjától számítva egymást követő hét hétfőn jelentkezünk, mesékkel, meséléssel kapcsolatos témákkal. Az előző heti bejegyzésemet itt találjátok. Ezen a héten a népmesék különös lényeit mutatjuk be nektek. 

Bevallom, egész kis gyűjteményem van fura lényekből, mert évek óta szorgalmasan gyűjtöm az ilyen idézeteket. Ha volna rá időm és energiám, jó lenne ezekből egyszer gyerekrajz pályázatot kiírni. Tehát itt következnek a kedvenc mesebeli fura rémlényeim, a teljesség igénye nélkül: 

Chuyanchaqui

A perui dzsungel lakója, bármilyen alakot, ismert személy alakját is képes felvenni. Ezt a tulajdonságát arra használja fel, hogy másokat az erdő mélyébe csaljon, de még feleséget rabolni is megpróbál magának időnként. Lebuktatni csak úgy lehet, ha megnézed a lábát, mert a fél lába soha nem emberi láb, hanem kecske körme. Ez kissé hasonló a magyar népi hiedelmekből ismert lidérc alakjával, amelyik szintén tud csinos fiatalember is lenni, de a fél lába lúdláb marad. 

"Furcsa szerzet volt ez a Csujacsaki. Az istenek ember formájúra teremtették, de lábat csak egyet adtak neki, a másik helyén kecskeköröm éktelenkedett."

34. oldal

Dornbach Mária (szerk.): A tollaskígyó búcsúja, 

Közép- és dél-amerikai indián mesék és legendák

"Chuyanchaquiról tudni kell, hogy két különleges képessége van, amelyet csínytevései során fel tud használni. Parancsolni tud sok erdei állatnak, ugyanis félnek tőle, továbbá olyan alakot ölthet magára, amilyent csak akar, még ember formájú is tud lenni. De ha emberként jelenik meg, a két lábfeje különbözik egymástól, az egyik emberláb, a másik pedig jaguármancs."

7-8. oldal

Kurt Kauter (szerk.): Hogyan lett király a kondorkeselyű

Curupira

Kurupira Brazíliában él, neve a Tupi nyelv egyik szavából jött. A haja vörös, ő maga emberformájú, de a lábfeje fordítva áll. Ez igen-igen jól jön neki, mert a lábnyoma így épp az ellenkező irányba vezet, mint ahonnan tulajdonképpen jön, ellenségeit meg tudja téveszteni. De nem is mindig gyalogol, kedvenc hátasa az örvös pekari. Tud varázsolni, őt tartják az erdő védelmezőjének. A tetten ért orvvadászt prédává változtatja. 

"Akár hiszitek, akár nem, a brazíliai őserdőben is él egy kis törpe. Az indiánok Kurupirának meg Szaszinak hívják, és bizony igen félnek tőle. Mert annyi szent, furcsa egy fajzat ez a Kurupirá. A bőre fekete, akár az éjszaka, a lába meg, képzeljétek, nem előre, hanem hátrafelé áll, no meg abból is csak egyetlen eggyel büszkélkedhet; azzal aztán olyan mókásan ugrabugrál, mint egy veréb. Majd elfelejtettem, piros sipkát visel, és borzasztóan szeret szivarozni, pöfékelve járja az erdőt, és állandóan lesi, hol huncutkodhat."

32. oldal

Dornbach Mária (szerk.): A kócsagmadár és az álom

Kulementik

"kulementik: mesebeli őserdei alakok, akik éjszaka tűnnek elő és inkább nevetségesek, mint félelmetesek, a guineai törzsek ostobának tartják őket"

84. oldal, lábjegyzet, A kulementik c. mese

Ortutay Gyula (szerk.): A csillagok szíve

A bangarafa tündérei

"A bangarafa virágának az illata nem a legkellemesebb, de a tündérek – nem tudni, miért – éppen az ilyen fákon tanyáztak.
Ahányszor csak virágba borult a fa a halász minden alkalommal elhatározta hogy kivágja. De félt a fán tanyázó tündérektől, így hát a fiával együtt inkább tűrték a kellemetlen szagot.
Hanem egyszer a halász megbetegedett ettől a fránya virágbűztől, és akkor végleg úgy döntött, hogy a fát mégis csak kivágja. Megélesítette a fejszéjét és megállt előtte. (…)
De mi előtt belevágta volna a fejszéjét, lejött a fáról egy tündérke, olyan kis csöppség, akár egy kétéves gyermek. A haja olyan hosszú volt, hogy a sarkát verte, a lábán pedig elöl volt a sarka, hátul meg a lábujjai. A bőre hamvasfehér volt, mint a rizsé, a fogai meg színaranyból voltak. A kezében kalapot tartott.
– Jóember – szólalt meg a tündér – , kegyelmezz meg a fámnak, s én neked adom ezt a kalapot. (…) Ez olyan kalap, hogy ha a fejedre teszed, láthatatlanná válsz.
– Hát jó, nem bánom – egyezett bele a halász. Fogta a kalapot, illendően megköszönte, és azzal elment."

109-110. oldal, A kis tündér

Jozef Genzor (szerk.): A csodálatos faFülöp-szigeti mesék

További furcsa szerzeteket találtok Csenge és Szilvi bejegyzéseiben:

Kétfülű és Tarkabarka

A mesemondó álma

Benedek Elek születésnapja alkalmából Zalka Csenge Virággal és Varga-Fogarasi Szilvivel blogsorozatot indítottunk, Hetedhétfő címmel. Mert mindhárman mesemondók vagyunk, Elek apó szülinapjától számítva egymást követő hét hétfőn jelentkezünk, mesékkel, meséléssel kapcsolatos témákkal. Korábbi témáinkat  itt és itt találjátok. 

 Ezen a héten azt áruljuk el, hogy kinek mi volna az álomfellépése.

A már beteljesült álmokkal kezdeném. Mert korábbi fellépéseim sorát nézegetve nem egy olyat találok, ami egy-egy álmom megvalósulása volt, vagy egyszerűen csak "úristen ez tényleg velem történik?!"-élmény. 

Az első önálló mesélésem mindjárt ilyen: Akik régebben követik a blogom, tudták rólam, hogy alapvetően és mindenek előtt madarász vagyok. Hát nem meglepő, hogy megilletődött voltam, mikor megkaptam a lehetőséget, hogy a Magyar Madártani Egyesület 9. helyi csoportjának rendezvényén mesélhettem életemben először egyedül. 2011. május 13. Pátkán meséltem a Fülemülék éjszakáján. Fülemüle témában a kedvencem azóta is ez a mese , azóta az óvónőknek is gyakran ajánlom madarász ovi foglalkozásokon. Egy kakas néhányszor belekukorékolt az előadásba, de alapvetően kellemesre sikeredett. A sétán hallgattunk fülemülét is. 

Azután kamaszkorom óta szerelmes vagyok a természetvédelembe, példaképeim a természetvédelmi őrök, és minden őrszolgálatos kocsi vagy egyenruha láttán megdobban a szívem. Hát nem csoda, hogy majd' kiugrottam a bőrömből, amikor 2013. április 21. Pál-völgyi-barlangban a  Duna Ipoly Nemzeti Park Föld Napja rendezvényén mesélhettem. 

Mesélés után pózolok a nemzeti parkos plakáttal.  ;)

Ugyancsak 2013-ban mesélhettem először a Magyar Tolkien Társaságnál is, Tolkien születésnapján a Corvin moziban. Tolkien ugyan nem kifejezetten kedvelte az apró manótündéreket, olyannyira, hogy Középföldén nem fordul elő belőlük egy sem. Cserébe viszont a feleségének azért még is írt egy Manólábak című nagyon kedves költeményt róluk. Erre hivatkozva tartottam meg a Tündérek és más apróságok című előadásomat, mindenféle tündéres népmesékből. Voltak köztük manótündérek és vízi tündérek is, remélhetőleg a tündék nem vették zokon a dolgot. Tündérekről bárhol, bármennyit szívesen mesélek azóta is. A madarak után azt hiszem a tündéreket, manókat és más csodálatos lényeket szeretem legjobban a világon. 

Tolkien születésnapján mesélek, mögöttem a professzor :)

És hogy van-e hová fokozni ezt... Ha megvalósíthatnám álmaim fellépését, akkor manós-tündéres karácsonyi- és Mikulás műsort mesélnék alsótagozatosoknak és nagycsoportosoknak egy könyvtárban. A sörsátras, vásári fellépéseknél sokkal közelebb állnak a szívemhez az egy-egy osztálynak történő, könyvtári mesélések. A gyerekirodalomnak köszönhetően pedig a manós téma már kezd ismertté és népszerűvé válni. 

Sven Nordqvist a Pettson és Findusz népszerű szerzője által írt A kobold karácsonyi titka című kedves mesekönyvet is karácsonyi, manókkal kapcsolatos népszokások és népmesék ihlették. De ez a házi manó figura bukkan fel a szintén népszerű Nils Holgerssonban. Nilset egy ilyen manó változtatja fiúból apró lénnyé, őt magát is házimanónak nézik egy ízben. 

 Ezek az aranyos hiedelmek több országban is jelen vannak. Például a finneknél is jellemző, hogy a ház körül segítő manóknak (legalább) karácsonykor vajaskását kell kihelyezni ajándékba. A németeknek is sok, jópofa meséjük van ezekről a manókról, akik a kásáért cserébe gyógyítják a betegeket, ellátják az állatokat... És nem utolsó sorban rettentő jópofán néznek ki. Ha feldühítik őket, sok bosszúságot tudnak okozni, de a népmesék kedves, okos és főleg leleményes háziasszonyai újra a maguk pártjára tudják állítani őket. A finn gyerekek nagyon lelkesen játsszák el a karácsonyi manókat, szerintem tetszene a magyaroknak is. :) 

Csenge és Szilvi álomfellépéseit itt találjátok:

Kétfülű és Tarkabarka

Szép ruhák, nagy utazások, új barátok - a mesemondás az életemben

Benedek Elek születésnapja alkalmából Zalka Csenge Virággal és Varga-Fogarasi Szilvivel blogsorozatot indítottunk, Hetedhétfő címmel. Mert mindhárman mesemondók vagyunk, Elek apó szülinapjától számítva egymást követő hét hétfőn jelentkezünk, mesékkel, meséléssel kapcsolatos témákkal. Ezen a héten arról adunk számot, hogy mit változtatott meg az életünkben a mesemondás.

Rákócifalván előadás után megmutatták nekem a maci múzeumot :)

Elsőnek mindjárt a fellépőruháim jutottak eszembe, amiket imádok. Valójában már mindenféle mesemondói törekvésem előtt is vásároltam magamnak piros, virágforma szoknyát, királylányruhát és miegyebet. A mesemondás egyszerűen csak legalizálta ebbéli mániám. Mostmár egész nyugodtan ráfoghatom, ha elcsábulok a Mesterségek Ünnepe vagy a Művészetek Völgye valamelyik iparművészes standja előtt, hogy ja, fellépőruha lesz! Úgyhogy ide nekem minden Siptárt és Lacza Lucát de azonnal! Idén végre Halloween témájú előadásunk is lesz, így végre hasznát vehetem a szorgalmasan begyűjtött, de nem eléggé kihasznált goth cuccaimnak is. 

Ez amolyan hitbeli kérdés, van aki egy farmerben is szívesen kiáll mesélni, én viszont tudom magamról, hogy másképp beszélek, mozdulok, és főleg másképp érzem magam, ha éppen madarász ovi foglalkozást tartok bakancsban, nadrágban és madaras pólóban, és megint másképp, ha hosszú szoknyában, kiengedett hajjal állok a színpadon mint Rigó a mesemondó. 

Állandó útitársam és regényhősöm, Frugilega Nagykapornakon

Azután ott van a nagy kaland, amikor beesik a postaládádba egy levél hogy meghívtak az ország másik felébe mesélni, esetleg olyan helyre, aminek a nevét se ismertem addig. Nagyon-nagyon szeretek vonatozni, úgyhogy a legjobban azokat a távoli fellépéseket szeretem, ahová hosszan, lehetőleg átszállás nélkül lehet utazni vonattal. Bár szükség esetén a busszal is megvagyok, de a vonat azért az mégiscsak hangulatosabb. Borzasztó érdekes úgy hazaérni, hogy egyetlen nap alatt láttam a Balatont, bekukucskáltam Keszthelyre, és körbesétáltam egy kis, zalai falut a fellépés után. A férjem már jelölgeti egy külön térképen azokat a helyeket, ahol jártam. Legmesszebbre eddig Szlovéniába, Lendvára utaztam el, ahol a helyi magyar gyerekeknek meséltem. Valamelyik télen pedig a Mikulással turnéztam: a Mikulás volt a tulajdonképpeni sofőr, én a műsort szolgáltattam mellé. Jó sok távoli pont keletkezett a fellépéseim térképén ettől is. 

Persze az ember ezért aztán kénytelen néha korán kelni... 

Néha a mesemondó is így kezdi a reggelt...

Mesemondóvá válásom alatt irdatlan mennyiségű népmesés kötetet sikerült elolvasnom. Egyetlen nyár volt, amikor besokalltam, és fellázadva csak meseregényeket olvastam, de azóta megint olvasok népmeséket is. Általában tervszerűen olvasok, a moly.hu -n jó előre kikeresem, hogy milyen néptől melyik köteteket szeretném elolvasni, és megnézem, hogy melyik általam elérhető könyvtárban lelhető fel. Az elmúlt években volt, hogy egyszerre 3-5 könyvtárba voltam beiratkozva egyszerre: a Somogyiba Szegeden, az egyetemi könyvtárba Szegeden, Fehérváron a megyeibe és Budapesten a Központi Szabó Ervinbe. De közben bérletet is váltottam minden Szabó Ervinbe és keletkezett olvasójegyem a Néprajzi Múzeum könyvtárába, valamint a soproni könyvtárba egy látogatói. A kedvencem a Dagály utcai könyvtár, ami valóságos kincsesbányának bizonyult, bármerre is csapongjon az érdeklődésem. Általában hihetetlen gyorsasággal barátkozom össze gyerekkönyvtárosokkal, és eldugott fiókkönyvtárak könyvtárosaival, akik ritka dolgokat őrizgetnek. Régesrégi kötetek létezését felfedezni, és aztán vadászni rájuk, majd végre-valahára kézbe venni őket borzasztóan izgalmas.

Ennek a rengeteg elolvasott népmesének köszönhető az is,  hogy ma már szinte minden élethelyzetre van egy mesém. Gyakran előfordul, hogy történik velem valami, és rögtön eszembe jut a kapcsolódó mese. Barátoknak, ismerősöknek is szeretek hozzájuk passzoló meséket ajándékozni. 

Ez egy igen jó könyv

Végzetül az egyik legcsodálatosabb dolog számomra a mesemondásban, hogy sok vidám összejövetel apropója lehet. Gondolok itt a nyilvános mesemondó előadásokra, konferenciákra, és a szűk baráti körnek tartott, bensőséges hangulatú meseestekre is. A közös munkával több régi barátságom mélyült el és az egyik legkedvesebb új barátomat is a mesemondásnak köszönhetem. Ha nem érdekel mindkettőnket a mese, és nem tévedünk be két évvel ez előtt a Hagyományok Háza konferenciájára, akkor talán sose hallunk egymásról. 

Nagyon szeretem a konferenciákon azokat a blokkokat, amikor nem előadás van, hanem egy kicsit a hallgatók is aktívan közreműködhetnek. Akkor arra is van alkalom, hogy a hasonló érdeklődésű emberek megtalálhassák egymást. 

Nekem ezt adta a mesemondás, Szilvi és Csenge pedig így mesélnek erről: 

Tarkabarka és Kétfülű :)