Szemtelenül aranyos - a magyar földikutya és rokonsága

Nagyanyám egyszer gondterhelt arccal jött át hozzánk: "A szomszédasszony azt mondja, kutya van a kertben!" Rövid beszélgetés után kiderült, a szomszédasszony valahol valamit hallott a földikutyáról, a két öreglány pedig  minden szegény vakondtúrást ezzel gyanúsított otthon, hogy biztosan "kutya". Sajnos nincs olyan sok ebből a helyes kis állatból, hogy mindenki csak úgy megfigyelhesse a maga portáján, de ahol még akad, ott érdemes védeni. 

A földikutya nem egyetlen faj, hanem egy Európában kialakult rágcsáló alcsalád, amihez számos faj tartozik. Első ránézésre (sőt, esetleg másodikra és harmadikra is) a fajok nem könnyen megkülönböztethetőek. Ahogy Csorba Gábor elmondta a Madártani Egyesület Emlősvédelmi Szakosztályának előadásán, a föld alatt való élet nem az, ami túl nagy változatosságra adna lehetőséget egy-egy élőlénynek: nem pompázhat nagy, lobogó fülekkel, lompos farokkal, mert nem éri meg. Sőt, a földikutyának szeme is alig van: tulajdonképpen van szeme, de vastag bőr takarja és egyáltalán nem látszik. Valamire mégis használja: fényt képes vele érzékelni, a bioritmus szabályozásában játszik szerepet. 

Kommunikálni viszont a talpával és a fejével szokott: a talpával rezgéseket érzékel, a fejét pedig a járat falához ütögeti, így tartja a kapcsolatot a többi földikutyával. Hatalmas járatrendszerben él, (egy-egy állat járata 100 méternél hosszabb is lehet), melyet a fogával ás ki. Ezt segíti, hogy az ajkait össze tudja zárni a fogai mögött, így nem kerül a föld a szájába. Nem túlságosan szociális lény, tartós párkapcsolata sincs: szaporodási időszakban a hím és a nőstény egy időre összenyitják a föld alatti járataikat, aztán a hév elmúltával lezárják. 

A fiatal földikutyák nagyjából egy hónapos korukban önállósodnak, a kutatóknak egyszer sikerült megfigyelniük egy alkalommal, hogy egy nőstény földikutya nagy járatában, a fűvel bélelt oldalsó üregből, (feltételezett szülő- és gyerekszobából) egy kisebb járat vezetett el: így indulnak el az önálló élet felé a fiatal földikutyák. Ugyanerre lehet következtetni, ha egy nőstény állat túrásai körül kisebb túrások jelennek meg.

Táplálkozására nézve a földikutya vegán: kizárólag növényi táplálékot fogyaszt, hagymát, krumplit, lucernát, vagy vadon növő növények gyökereit. Ezekből télire ízléses kamrákat készít magának, egyforma méretűre vágott tarackokból, hagymákból. Bár előfordul, hogy a vakond használja a földikutya járatait, de nincs közöttük táplálékkonkurencia, mivel a vakond rovarevő. 

Védelemre pedig azért szorulnak, mert korábbi téves elképzelések azt valószínűsítették, hogy a földikutya mint olyan egyetlen állatfaj, ehelyett sok faj apró populációiról van szó. Így ha egy-egy élőhelyet nem védünk, nem egy viszonylag nagy területen elterjedt, gyakori állat egy-egy populációja, hanem akár rögtön egy teljes faj pusztulhat ki. Nem tudnak megélni a szikesedő és a vízzel időszakosan elöntött területeken sem, az egyes fajoknak más-más klimatikus igényeik is vannak. A címben emlegetett magyar földikutya például a Kárpát-medence legmelegebb részeit szereti. A földikutya nem túl szapora állat, évente egyszer, egy-két kölyköt hoz a világra egy nőstény, ez is növeli a veszélyeztetettségét, illetve fontos prédaállata (lehetne) a sasoknak, baglyoknak, emlősöknek is. 

Sajnos az általuk preferált, magyarországi élőhelyek jó része olyan területre esik, ahol az ember lőteret, napelem-parkot vagy bevásárlóközpontot akar létrehozni. Holott "viszonylag egyszerű feladat megmenteni a földikutyát, csak békén kell hagyni". Valószínűleg igaz ez sok más élőlényre is. 

Remélem sikerült eljutnunk idáig, addig is hajrá földikutyák és hajrá Emlősvédelmi Szakosztály !

A Magyar Madártani Egyesület Budapesti Helyi Csoportja havonta tart izgalmas előadásokat a Természettudományi múzeumban, ezek egyikén hangzott el a fenti előadás, amiről beszámoltam nektek. 

Még több földikutya pedig itt :)

Dunaharaszti, Zöld Szív - tévéfelvétel

Az előző két bejegyzésemben már beszámoltam arról, hogy engem mi ragadott meg leginkább és milyen élményeket, gondolatokat kaptam a Zöld Szíves óvodák találkozóján. A helyi televízió is ott járt az eseményen, ők ezeket a pillanatokat örökítették meg: KATT IDE :)

(A fenti képen az állomásom névadója, a "kacsaláb" egy tőkés réce lába látható, mert én az óvónőkkel néhány gyakoribb madárfaj lábát és a láb funkcióit nézegettem meg néhány fotó segítségével, illetve a felvételen látható távcsővel figyeltük meg a körülöttünk látható dolgokat. A kócsagos természetvédelem táblát és az arra úszó madarakat :)

A Zöld Tündérke érkezése és az indiántábor - a Zöld Szív a gyakorlatban

A korábbi bejegyzsézemben már beszámoltam a Zöld Szív mozgalom születéséről és mibenlétéről. Ennek a zöld ifjúsági mozgalomnak aktív segítője Mester Andrea, aki Dunaharasztiban, a Hétszínvirág Óvodában méltón képviseli a mozgalom elveit és alkalmazza is a gyakorlatban.

 A gyerekekkel és családjaikkal rendszeresen kijárnak a közelükben lévő természetvédelmi területre, ahol az egyes védett növényfajokat kell a családoknak fotó alapján, egyfajta kincskeresés-szerűen felismerni. A gyerekek mindennapi életét pedig egy kedves bábfigura, a Zöld Tündérke kíséri végig kiscsoportos koruktól az óvoda befejezéséig. Minden zöld jeles napon, és évszakváltásoknál is eljön a gyerekekhez, és felhívja a figyelmüket a természetben történő dolgokra, és elmondja nekik, hogy aktuálisan mivel tudnak segíteni a természetnek. (Télen például madarakat etetnek, ősszel pedig telelőhelyet készítenek a rovaroknak). 

Év végén "indián tábort" is tartanak a gyerekeknek: megérkezik az óvodába "az indián törzsfőnök lánya", azzal a hírrel, hogy túl kevés az indián, és maguk közé választanának olyan embereket, akik éppen úgy szeretik a természetet, ahogy az indiánok: ezért a zöld szíves gyerekekre esett a választásuk.

A gyerekek pedig elkezdenek készülődni az indián táborba: megfestik a saját indián ruháikat, kapnak indián nevet is. A táborba érkezve elszívják a "békepipát" és ihatnak "tüzes vizet" (némi furcsa ízű üdítőt) ;). Ezek után olyan programokon vehetnek részt, mint a vadlovak megszelídítése (lovaglás), vadvízi evezés (csónakázás a Dunán), az ősök megismerése és tisztelete (látogatás a helytörténeti múzeumban és az indián múzeumban ).

Év végén Zöld Szíves vizsgát is tesznek a gyerekek, virágos verseket mondanak, dalokat énekelnek, akkor avatják fel őket igazi Zöld Szíves óvodásokká, az okleveleket is a Zöld Tündérke adja át.

Mester Andrea és a Zöld Tündérke: a kiscsoportosok még szinte eleven lénynek tekintik a bábot, a nagyobbak is ragaszkodnak hozzá később

Az előadások után az óvónők 10-10 fős csoportokban terepi foglalkozásokon is részt vehettek: egy-egy szakmai vezető tartott számukra foglalkozást: vízminőséget vizsgáltak, nálam például néhány gyakoribb vízimadárfajjal kapcsolatos játékot játszhattak, írhattak mesét egy kavics nevében, hogy mit lát miközben a vízben sodródik... Olyasmiket játszottunk velük, amit ők is tudnak majd a csoportjukkal otthon, amiből a gyerekek is kicsit jobban megismerhetik a környezetüket.

Nekem nagyon tetszett, hogy sokan jöttünk különböző szervezetektől és különböző látásmódokkal. Sok volt közöttünk, aki nem csak játékos, hanem a művészi oldaláról is igyekezett megfogni a Duna part és a természet megismertetését. Saly Erika, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület munkatársa például egy kidőlt, korhadó fát választott ki állomáshelyéül. Erikánál a csoportok megszagolhatták a természetben fontos szerepet betöltő korhadt fa darabjait, megkocogtathatták a kiszáradt törzs oldalát, mint egy hangszert, kis képkeretekkel pedig megkereshették rajta, hogy mi szép, melyik részletét lenne érdemes kiemelni mint valami fotót.

A rendezvény kapcsán azon töprengtem el, hogy egyrészt fantasztikus, hogy sok helyen az óvodások, kisiskolások életében még fontos szerepet játszhat a természetvédelem. (Hiszen én magam is madarász ovi foglalkozásokat tartok). Ugyanakkor később mintha ez elmaradna. Mintha a természet szeretete, a természetvédelem kinőhető kedves bolondság lenne csak.

Az egyetemen tele voltam még olyan évfolyamtársakkal, akik Durrell, Jane Goodall, Schmidt Egon könyvein nőttek fel, lovakkal, kutyákkal, madarakkal, esetleg delfinekkel és pillangókkal akartak foglalkozni, de amikor kinevették őket, beálltak a sorba és elmentek laborba szakdolgozni, mert az a "menő", az a felnőtt dolog. Nagyjából évfolyamként nem is tartoztunk sehová egyetem alatt, nem volt hova menni mert nem szerveztek nekünk programokat. Jobb híján jártunk bulizni, azok is, akiknek nem ez lett volna az elsődleges érdeklődése, mert nem volt más. Nem volt semmi igazi közösségszervező, inspiráló dolog az életünkben, ami a biológus hallgatókat összefoghatta volna. (Élen a gólyatáborral, ami akár szólhatott volna közös túrázásról, a környék természeti értékeinek felfedezéséről is, ha már biológusnak készült ez a csomó diák). Nem azt mondom, hogy ne lehetne egy biotechnológus céltudatos és ne érezhetné magát a helyén, hanem azt, hogy olyanokból is muszájból biotechnológust vagy molekuláris biológust csinálunk, akiknek a szíve máshová húzna, ha nem nevetnék érte pofon. És annak sem feltétlenül kéne elveszítenie a kapcsolatot a természettel, esetleg a gyerekkori álmaival, aki a maga jószántából dönt úgy hogy laborban szeretne dolgozni.

Most pedig, a harmincas éveim elején olyan barátokkal és ismerősökkel vagyok teli, akik sírva panaszkodnak, hogy üres az életük. Nem érzik, hogy a munkájuknak igazi célja lenne, nem hoznak létre valódi értéket, nem változatos a tevékenységük és semmi hivatástudatuk nincsen. És nem csak az én időmben voltak kallódó egyetemisták sem: mai egyetemista fiataloktól is hallom, hogy cikizik őket, amiért madarakkal akarnak foglalkozni, vagy pedig nyomorultul érzik magukat egy labor szűk falai között és valami többre, másra, igazi természetközeli terepi élményekre vágynak.

És sokan ácsorognak a diplomájukkal a kezükben tanácstalanul, hogy mégsem ezt és mégsem így akarták. Sokan továbbra sem tartoznak sehová, jobb esetben van párjuk, de sokszor barátaik már nemigen. Vagy nincs egy közösség, ahová eljárhatnának.

Komolyan az az érzésem, hogy ahogyan a mondás is tartja, kiöntjük a gyereket a fürdővízzel. Igen, naivitás Magyarország közepén delfines szakdolgozat után vágyakozni. Igen, ha családot szeretnél, pénzre van szükséged és olyan állásra, amivel sokat lehet keresni. De ha mögé nézünk ezeknek a gyerekkori vágyaknak, akkor a naivitás mellett meg kell látni benne az a jóságot is, egy csomó, rettentő fontos érték tiszteletét, amit a felnőtt korra sokan feladnak és szerencsétlenek, üresek és magányosak lesznek nélküle. És a felnőtt értékeket mi teremtjük... Hogy mi ér pénzt. Miért nem becsüljük meg jobban azt, aki szembe megy a tömeggel és nem adja fel az álmait? Miért nem tartjuk értéknek a természetet önmagáért, egyenrangú létjogosultságáért, szépségéért, mint a gyerekek? Miért nem őrizzük meg ezeknek a fontosságát, miért nem segítjük az egyetemistákat, fiatal felnőtteket, hogy ne adják fel?
Olyan furcsa és felemás dolog ez, hogy az óvodásoknak még azt mondjuk, ez fontos, csináld, ez nagyszerű, aztán hirtelen kirántjuk a lábuk alól a talajt amikor 19-30 évesek lesznek, hogy de hát ezeknek a dolgoknak nincs is semmi értelme. És ráadásul igenis van értelme és értéke. A természetvédelemnek, a környezetvédelemnek, az emberi kapcsolatoknak. Segítő kezet kéne nyújtani a 19-30-as korosztálynak, hogy ne vesszenek el a világban. Megőrizhessék magukban az ősök tiszteletét, a természet szeretetét, mint a Zöld Szíves kis indiánok Dunaharasztiban. A természetvédelemnek az egyéb szakmai és környezeti nevelési feladatok mellett komoly közösségalapító, személyiségformáló feladata is lehetne a fiatal felnőttek körében, mert igény igenis volna rá.

Uff- szólottam. Rigó :)

Tolmácslom Mester Andrea üzenetét is, aki az önmagukat keresgélő fiataloknak üzeni :

"Javaslatom az álmokkal érzelmekkel teli helyüket nem találó fiataloknak: a pedagógus társadalom ilyen embereknek híján van!!! Kevés tudó, érző ember van főleg a középiskolában, általános iskolákban!!! Át kell adni a lelkesedést, nem csak magunknak gyűjteni, ebben pedig legyenek kreatívak, hogyan nyilvánuljanak meg. Azoknak akiknek ciki az álma pedig: erősödjenek önismeretükben és énerejükben és máris büszkék lesznek értékeikre, igazán fontosnak érzik majd hírvivő szerepüket mert látják milyen kevesen vannak". :)