Sárkányok és boszorkányok

a Magyar Népmese Napja alkalmából meséltünk

Jelenleg is zajlik a Magyar Olvasás Társaság által a Magyar Népmese Napja alkalmából rendezett mesekonferencia Erdélyben. Felmerült bennem, hogy én is odautazzak a konferenciára, de az általam alapított Fairy Ring mesekör egyik tagja, Szilvi felvetette, hogy mi lenne, ha inkább itthonról csatlakoznánk hozzájuk, saját rendezvénnyel. 

Enikő

Egészen izgalmas előadás sült ki a dologból: az eredetileg tervezett történetrögtönzések helyett végül azt mutattuk meg az érdeklődőknek, hogy milyen sokféle stílusban lehet mesélni. A sors úgy hozta, hogy hárman három nagyon különböző módon meséltünk. Az általam vendégelőadónak meghívott Nagy Enikő a hagyományos népi mesemondás irányvonalát képviselte. Enikő az ELTE népmesemondó versenyének harmadik helyezettje, a paloznaki mesekonferencián hallottam először mesélni. Már akkor meggyőzött az előadói stílusával.

A felvidéki lány otthonról hozott és tanult, székely tájszólással adta elő a Rózsakirályfi című népmesét. Gyakorlott mesehallgatóként számomra nem voltak újak a történet elemei vagy a cselekmény menete. Annál többet hozzáadott viszont maga Enikő az előadásmódjával. Nem csak a tájszólásával teremtett sajátos hangulatot, neki magának is van egy kedves, mesebeli királylányos kisugárzása, amitől számomra igazán hiteles mesélő lesz. 

csoportkép a legkitartóbbakkal. :) lent, jobbról: Szilvi, én, Enikő

Az Attention Klub közönsége is szeretettel, kíváncsian fogadta a történetét, volt, akinek a gyerekkorában hallott szófordulatokat, meséket idézte vissza, másnak inkább merőben új volt egy-egy részlet, mint például a kígyóból lett leány. 

Enikő után következtem én, egy Fülöp-szigeteki, állatos népmese kézjeles feldolgozását vittem, melyben indiai mudrák és más kézjelek segítségével jelenítettem meg az állatokat. A mese után a sárkányos kézjelet mindenki igyekezett elsajátítani. 

Gábor sárkánya

Engem Varga-Fogarasi Szilvia követett, a rendezvény ötletgazdája és az este moderátora, aki egy saját mesével rukkolt elő. Szilvi igazi trickster, aki a gyanútlanul dohányzó-iszogató társaság közé behajított egy csomag színes filcet, és a következő pillanatban azon vettem észre magam, hogy ezzel remekül felvezetve a mesélést egy csomó remek sárkányt rajzoltatott a random arra kószáló emberekkel is. A története egy praktikus gondolkodású boszorkányról, egy kevéssé eszes sárkányról és az angol lovagról szólt, akinek greenwichi idő szerint jár az órája, de éppen ennek köszönheti, hogy sikerül megmentenie a királylányt. 

Utánunk a közönség is felbátorodott, két srác mondott még nekünk számukra sokat jelentő történeteket. Az egyik fiú élete  meghatározó, autósmoziban látott szerelmes filmjét mesélte el, (külön jó pont, hogy az egyik kedvenc Enya számomat játszotta be alá aláfestő zenének), a másikuk Nick Cave zenéje alatt a Harry Potter néhány felkavaró, különös hangulatú jelenetét elevenítette fel. Nagyon tetszett, hogy a srácok ennyire bátran belevágtak a történetmondásba, úgy, ahogy ők értelmezték: saját szavakkal, lámpaláz és könyvek szorongatása nélkül, a kedvenc zenéjükkel. Valami nagyon fontos dolgot tanultam ott az egyetemi éveimet idéző pinceklub cigifüstjében, tizenegy óra felé: hogy a felnőttek nagyonis szeretnek játszani. Szavakkal, zenékkel, színekkel, rajzzal, történetekkel. És ha ez igaz, akkor cseppet sem kell féltenünk a meséket, a mesemondást. 

Nagyon köszönöm! Enikőnek, Szilvinek, Gábornak és a többieknek!

(és ennél még sokkal több csokoládét sikerült elfogyasztani, de megérdemeltük) :)))

Kell egy kis kosz! - Az ihletről

holdviola, a virág, aminek a nevét
a regényem egyik szereplője viseli

Ma fedeztem fel, hogy néhány szerző körüljárta az ihlet témáját a blogján, amit őszintén bevallva igencsak megkívántam tőlük. Úgyhogy én is hozzáteszem a magamét, elétek tárva az évek óta dédelgetett, szemléletes, ezzel együtt is suta hasonlataimat a dologgal kapcsolatban. Hátha valakinek hasznára válik! :) 

Gyerekkoromban voltak cetlik, és volt egy fiók: mindenféle ötleteket írtam fel cédulákra, amiket az ominózus fiókba gyűjtöttem. Amikor kellően sok lett, kiborítottam az egészet és összeraktam egy novellává. 

Kell "ihlet" az alapötlethez, meg a folyamatos íráshoz is. De nem csak saját alapötletből tudok használható dolgot kihozni: szívesen írok pályázatra, nem zavarnak a megkötések, sőt! Sokszor segít, ha "muszáj" írni, ha van egy kis kényszerű kiinduálsi alap. Tudok és szeretek "gombnyomásra" írni. Kell egy kis kosz, mint a kagylónak az igazgyöngyhöz. Egyáltalán nem bánom, ha megadnak egy címet, egy szót, vagy egy képet, amiről írni kell. Ez kicsit olyasmi, mint a mesemondásban, bábozásban a tárgyjáték, amikor különböző embereknek ugyanazt a hétköznapi tárgyat adják oda (fakanál, babzsák, bármi) és kezdeni kell vele valamit, fel kell használni egy mesében, de nem az eredeti rendeltetése szerint. Sokszor ez könnyebb nekem, mintha azt mondanák, "írj valamit magadtól". Az időbeli megkötések is inkább motiválnak, nem borítanak ki. Kimondottan élvezem, ha mondjuk csak néhány napom vagy órám van befejezni valamit, de más szerzőkkel egyszerre dolgozhatok. A sportolóktól, táncosoktól mindig irigyeltem a közös tevékenységet, a közös írás ezt adja meg a magamfajtának.

ez a fotó is megérne egy mesét

Viszont ha nagyon meg akarják kötni a témát, az már kimondottan bosszant és sokszor nem tudok vele mihez kezdeni. Hiszen vannak olyan dolgok, amik lehet, hogy szépek, fontosak, vagy éppen nagyon nagy kár, hogy nem foglalkozik velük senki, mert így egy bizonyos olvasói csoportot elhanyagolnak, de engem egyszerűen nem érdekelnek. Olyankor nincs az az ihlet, ami segítene rajtam. 

Ha nincs egy külső kényszer (pályázat), akkor legtöbbször erős érzelmi sokk hoz elő saját alapötletet, késztetést az írásra. Vágyakozás, elvesztés, soha létre nem jövő emberi kapcsolatok. Egy világ (ami lehet egy másik ember) meg nem ismerése. Szabó Magdával történt meg gyerekként, hogy nem vitték el megnézni egy bizonyos filmet, mert a szülei túl rettenetesnek találták. A kis Magdolna viszont annyira vágyott a történet megismerésére, hogy bánatában megírta magának. Valahogy így vagyok ezzel én is. 

Ennyit az alapötletről. És ha már benne vagyok a történetben, de eljön az a rémes pillanat, amikor valaki azt mondja, hogy nem elég az oldalszám, vagy egyszerűen elakadok egy sztori közepén, akkor legtöbbször az anyukámmal kezdek el beszélgetni. Ő az első számú és legkeményebb kritikusom. :) Alapvető emberi problémákat is hamarabb megold az ember lánya, ha valaki más meghallgatja és ad pár "jótanácsot" (amiről talán egy tök másik megoldás jut majd az eszedbe), nem működik ez nálam másképp az írással sem. De sokat segít a párom és az erdő is: nem olyan régen fedeztem fel, hogy mennyire jó leírások születnek abból, ha valóban leülök egy kiránduláson egy odvas fa, furcsa formájú szikla mellé, és hiteles, részletes leírást készítek róla ott helyben. Azt is el szoktam képzelni, hogy kik lakják és mire használják. Az ihletszerzésnek ezt a formáját nagyon szeretem. Máskor meg elég egy-egy madár vagy rovar leírását elolvasnom egy-egy szakkönyvben, hogy egyénisége szülessen a mesebeli szereplőnek: nem is értem, miért nem mennek a bölcsészek csőstül biológusnak, földrajztudósnak vagy fizikusnak, amikor a természettudományokban annyi kiaknázható, irodalomban jól használható ötlet rejtezik! :)

akiktől pedig a mai témaötletet szereztem:

Bartos Zsuzsa:

http://zsuzsyb.blogspot.ro/2014/09/sorok-mogott-az-ihletrol.html

Brandon Hackett:

http://www.brandonhackett.hu/2014/09/sorok-mogott-az-ihletrol.html

Moskát Anita:

http://moskatanita.blogspot.hu/2014/09/sorok-mogott-az-ihletrol.html

On Sai:

http://onsairegenyek.blogspot.hu/2014/09/sorok-mogott-az-ihletrol.html

Őszi délután - gimis novella :)

Ni, mit találtam...! :) Ezt még gimnáziumban írtam, egy felejthető regénypróbálkozásom eleje, de így önmagában novellaként nem is rossz, emlékszem, hogy meg is dicsért érte az akkori magyartanárom :)

Őszi délután

 Jó 10 perce támasztom a falat a buszmegállóban. Tulajdonképpen bódérész nincs is, csak a tábla egy ház előtt: állatorvosi rendelő, aminek az udvarán egy rendkívül barátságos kutya lakik. A baj csak az, hogy ettől aztán beállni sincs hová, ha esetleg esik, vagy meleg van. Kellemes, csendes környék: A ház mellett nagy park kezdődik, öreg fákkal, dús bozóttal, és gondozott virágágyakkal. Néha be is bóklászom ide, ha sok időm van még és nincs körülöttem senki. 

     Viszont most nem vagyok egyedül: vagy húszan ácsorognak még rajtam kívül itt. Nagyjából minden nap ugyanazok a figurák: először is egy rakás vén nyanya, valószínűtlenül nagy hálószatyrokkal a kezükben. Az ő mindenkori ellenségük a „mai fiatalság”. Ez a típus is szép számmal képviselteti magát: Némelyek (a nénék rosszalló pillantásától kísérve) az egyetlen pad támláján ülve cigarettáznak, mások kisebb csoportokba tömörülve „dumálnak”: igen cifrán káromkodva szidják a tanáraikat, ismerőseiket, sztárokat… meg aki még eszükbe jut. Néhány háziasszony is álldogál itt, kicsi gyerekkel és szatyorral, egy diplomata külsejű úr, egy félrészeg (vagy bolond?) vénember, aki ordítva politizál a mellette állóval, egy nagyon büdös munkás, meg egy iskolatársam, aki cseszik köszönni. Megint érkezik valaki lélekszakadva, megnézi a narancssárga kocka-táblát, és ijedt képpel kérdezi meg a hangos öregembertől:

-          Elnézést uram, a 24-es elment már?

-          Ló….szt! – kiabálja a kérdezett, hogy az egész utca házai is beleremegnek- Mi is azt várjuk, vagy másfél órája, de ebben a rendszerben még a k….va buszok sem járnak tisztességesen!

Igaz, a 24-es késik, ha nem is másfél órája… Visszafojtok egy vészesen kitörni készülő röhögés-rohamot. Ja persze, nekem könnyű! Holnap kirándulok az osztállyal. Szokás szerint a parkot figyelem: Langyosan cirógat az októberi napfény, a természet színei barnásvörösre, sárgára váltak. Az egyik fára hirtelen apró madár repül: cinke, méghozzá széncinke! Kedves hangját hallatva ugrál ágról ágra, majd eltűnik a szemem elől. Aztán ütemes kopogtatás és néha magas, nyekergő kiáltás hallatszik: itt valahol harkály is van, épp csak meg kéne találni! Forgolódok és nyújtogatom a nyakam, közben pedig a fél megálló hülyének néz.  Ekkor úgy döntök, engedek a csábításnak és sétálok egyet. (Úgyis indul negyed óra múlva a következő busz.) Igyekszem halkan járni, de a kavicsos úton ez nagyon nehéz, így letérek róla. A bokrok között feketerigók riasztanak, és stiglicek veszekszenek, majd egy mókus rohan át a „színen”. Nem hiszem, hogy vad lenne őkelme: inkább valamelyik közeli házból ereszthették ki levegőzni. A park közepén kis csobogó van, amin balkáni gerlék gubbasztanak: egy négy-öt éves kisfiú zavarássza őket önfeledten, amíg anyukája egy padon olvas.

 De van ebben a túlzott nyugalomban valami cinkosság, érzem, hogy a fák kacsintanak egymásnak a hátam mögött és a szökőkút figurái, összesúgnak a galambokkal..

 Valami titok lappang.

Visszatérek a buszmegállóba, ahol ugyanazokat a korábbi, morcos pofákat találom:

-          Elnézést, uram,-szólok- a 24-es elment már?

-          Ló..szt! Mi is azt várjuk, vagy másfél órája, de ebben a rendszerben… stb.

De valami megváltozott: tudom már, a titok! Ide is elért, vagy korábban is jelen volt, csak nem vettem észre?  Különben meg mit is pusmog ott a pad és az a félig szívott cigarettavég? És összemosolygok egy százszorszéppel…

Különös érzések születnek ilyen délutánokon: egy fiú, meg egy lány, egy félszeg mosoly, zavart pillantás, se csók, se ölelés, csak egy őszi napsugár… De azért szerelem! (Talán…)