Meseregény :)

Kedves Mindenki! :)

Decemberre (dec 15 körül) megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál a rég várt meseregényem! :) Pontos részletekkel később jelentkezem, egyelőre elkezdem ide kitenni a regény kimaradt részeit, illetve az írásomhoz készült saját rajzaimat.

A jelen részletet mesemondó mesteremnek, Zalka Csenge Virágnak ajánlom, hiszen az ő miniportréját tartalmazza. :)

Túl az Óperencián

Már öreg este volt, mire elértek a folyó torkolatához, és a lábuk előtt, a sötétben ott zúgott a tenger. A Hold arany hidat rajzolt a víz felszínére, a parton tűz égett, egy embercsalád táncolt a holdfényben a tűz körül. Lent a parton kisebb vitorlások, meg hajók horgonyoztak.

- Nahát, itt vannak emberek? – csodálkozott Lea.

- Vannak, - felelte Kökörcsin.- Ez amolyan határvidék, akad, aki ellátogathat az Óperenciára: főleg zenészek, mesemondók, de akad köztük néhány egészen hétköznapi apuka anyuka is, meg sok gyerek. De azért jobb lenne, ha nem látnának meg.

Frugilega meg Holdviola közben láthatóan terveltek valamit, azután a királyfi, és Holdviola átbucskáztak a fejükön, és arany csőrű, fehér madarakká változtak, máris felreppentek egy, a királyfi országába tartó hajó árbocára. Akkor Frugilega is elmormolt valami varázsigét, és sirállyá változtatta Leat meg saját magát, felkapta Kökörcsint, azután meglebbentette a szárnyát, és felszállt egy árbocra. Lea kissé meglepetten követte.

- Így ni! - csérogta a sirály - Frugilega- Nem vagyok oda ezekért a madarakért, de tengeren határozottan praktikusabb sirálynak lenni, mint varjúnak. Most pedig fejed a szárnyad alá, és próbálj meg kicsit aludni reggelig, holnap hosszú utunk lesz.

Másnap korán reggel, Lea kissé elgémberedett szárnyakkal ébredt, nyújtózkodott egyet, amúgy madármódra, és körberepült a homokos, kék és fekete kagylóhéjakkal borított part felett. (...)

Épp ideje volt, hogy visszatérjen a boszorkány mellé, mert a hajó már fel is húzta a horgonyt, és elindult a nyílt tenger felé.

Karcsú hajó volt, fekete kalózvitorlával, oldalán piros felirat hirdette a nevét: „Stefánia”. Legénysége néhány matrózból állt, a kormányosból, a kapitányból, meg egy mesemondóból, aki az utasokkal, vagy tucatnyi, tíz-tizenhárom év közötti gyerekkel foglalkozott. Nagyon korán volt reggel, a gyerekek is álmosak voltak még, csendben nézték a vizet, ami a parttól távolodva új meg új színeket öltött: zöld volt, majd kék lett, hol sötétebb, hol világosabb. A hullámokban labda nagyságú, áttetsző medúzák úsztak, ezek barnák voltak meg égszínkékek.

- Na kiről meséljek ma nektek? – kérdezte a Mesemondó. Olyan huszonnégy éves forma lány volt, eleven tekintetű, vidám mosolyú. Hosszú, fonott, vörös copfja a derekáig ért, a nyakában hatalmas, farkasos medál lógott, bokáján ezüstcsörgők csengtek. Odatérdelt a gyerekek közé, hosszú szoknyáját szétterítette: a szoknyán mindenféle figurák rajzai voltak, indián, farkas, nyúl… más effélék, meg volt egy kalózforma hajósember is, vörös kendővel a nyakában.

A gyerekek rögtön megélénkültek, és szinte egyszerre kezdték sorolni:

- Tündérekről!

- Manókról!

- Sárkányokról!

- Cowboyokról és katonákról!

Egy komoly arcú kislány a Mesemondó szoknyáját nézegette, aztán hosszas gondolkodás után rábökött a kalózkülsejű hajóslegényre:

- Róla mesélj! Meg a tengerről!

- Jó, de legyenek benne tündérek! Vízi tündérek! – egyezett bele a másik kislány

- Meg harc! – tette hozzá egy kisfiú

A gyerekek lassan elcsendesedtek, a Mesemondó kisimította a szoknyáját, szemügyre vette az arcképet, és azt mondta:

- Hát akkor gyere te, Hordivár.

Azzal a gyerekek felé fordult, és belefogott a mesébe.

- Ezt a történetet még a nagymamámtól hallottam, aki egyébként személyesen ismerte ezt a fickót, mert egyszer utazott a hajón, amin Hordivár szolgált. A dédnagymamám akkoriban olyan korú lehetett, mint most ti. És nagyon tetszettek neki a hajóslegények: ugyanis tudtak harmonikázni jó nótákat, amiket el is énekeltek mindjárt. De mesélni csak egy tudott. Ő volt Hordivár Gamez. Hajlott, görögös orrú, olajos barna bőrű, nagy, fekete szemű és hajú fickó volt. Rettentő jó pasi! – kacsintott ki a lányokra a Mesemondó- Neve után brazilnak gondolták, akik ismerték, de állította magáról, hogy Indiában született. Halászok voltak a szülei, kicsi bárkán laktak, ő is azon született, valahol a Gangesz partjainál, így mesélte. Hogy aztán elsüllyedt-e a bárka, vagy Hordivár szökött meg a családjától, ki tudja? Ki így, ki úgy tudta a történetet, maga Hordivár is gyakran változtatott rajta, egyszer elrabolták arab kereskedők, máskor viharból menekült egymaga. A családi tutaj mérete is folyton változott: hol kicsi lélekvesztő, hol kiszolgált csatahajó volt az otthona. Mindig máshogyan mesélte el az életét. Persze, senki nem mert ellenkezni vele, mert verekedni is nagyon jól tudott. Talán csak egyetlen története volt, amit mindig egyféleképpen mondott el, ez volt a nagymamám kedvenc meséje: Amikor Hordivár még kisfiú volt, és a szülei bárkáján utazgatott, egyszer az apja hálójába akadt egy sellő. Hajnal volt, a felnőttek még nem is voltak ébren, de Hordivár valamiért korán kelt, és meglátta a magatehetetlenül vergődő lányt a hálóban. Csodaszép sellő volt, gyönyörű, hullámos aranyhajjal, hatalmas, kékeszöld szemekkel. Nagyon belekeveredett a háló szemeibe, jó sokáig tartott, mire a fiúnak végre sikerült kiszabadítania és óvatosan visszacsúsztatnia a tengerbe.

A sellő nagyon megörült a szabadságának, odajöttek hálálkodni a nővérei is, egyik szebb volt, mint a másik, de amelyik a hálóba akadt, az volt a legszebb. Egy dalt énekeltek köszönetül, majd a kékszemű visszaúszott, és arra kérte Hordivárt, hajoljon át a hajó korlátján, hogy búcsúzóul megcsókolhassa.

Ekkor jött fel a fedélzetre a fiú apja, rémülten rohant oda, és rántotta vissza a fedélzetre a fiát, hogy a lány nehogy magával ránthassa a mélybe, és cifra átkokat szórt a halfarkú nők után, akik rémülten menekültek előle.

Hordivár sohasem tudta meg, hogy igazán rossz lélek volt-e a sellő, és tényleg vízbe akarta-e őt ölni, vagy valóban csak csókkal akart elválni tőle. De egy dologban biztos volt: hogy beleszeretett azokba a kékeszöld szemekbe.

Aztán persze látott még sellőket, de csúnyák voltak és gonoszak. Azt az elsőt, az aranyhajút és kékszeműt hiába kereste a világ minden tengerében, vad folyamában, csendes tavában és földi lányok kékeszöld szemében.

- És aztán mi lett Hordivárral? – kérdezte az előbbi kislány.- Soha többé nem szeretett meg senkit?

- Dehogynem! – válaszolta mosolyogva a Mesemondó- Egy olasz kereskedő lányát, aki nem volt se szőke, se kékszemű, mert barna volt, és hatalmas, fekete szemei voltak. De az apja nem akarta hozzáadni a fiúhoz, egy magas toronyban őriztette a lányt.

- Sok fegyveres őrrel! – kiabált közbe egy kisfiú.

- Bizony, sok fegyveres őrrel, messze a világ végén. Hordivár soká-soká vándorolt, míg meglelte a tornyot, és hosszú hetekig kellett küzdenie az őrökkel, egyszer majdnem le is győzték, de a legjobb barátja a segítségére sietett, és megmenekült. Akkor kiszabadította a lányt, és megszöktette a toronyból. De a lány azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá feleségül, ha otthagyja a tengert, odaköltözik mellé a szárazföldre és egyszerű kereskedő lesz. Mert nem akar olyan férfi felesége lenni, aki bármelyik nagyobb viharban meghalhat. (Akkoriban még jóval kevésbé biztonságos hajók, és szeszélyesebb tengerek voltak, mint manapság.) Nem akar napot nap után végigrettegni, hogy épségben hazatér-e hozzá. Akkor Hordivár elbújtatta a lányt az apja elől egy nagynénikéjénél, és visszament a tengerre.

- De mikor fog visszamenni a lányhoz? – kérdezősködött újra a kislány, aki a mesét kérte.

- Hát… majd ha elege lesz a tengerből. Meg ha elég pénzt gyűjtött, hogy kereskedő lehessen- válaszolt a Mesemondó.

- Nekem ugyan soha nem lenne elegem a tengerből! – mondta elszántan egy kisfiú.

- Én meg inkább tengerre szállnék Hordivárral a lány helyében! – tette hozzá nekitüzesedve egy szőke, copfos kislány.

- De bolond is az a Hordivár, ha igazán otthagyta ezt! – mondta az előbbi fiú, körbe tekintve a csillogó vízen.

- Még szép, hogy otthagyta! – csattant fel az egyik lány.- Mert fontos volt neki a fekete szemű lány!

- De biztosan otthagyta? Nem lehet, hogy ezt is csak kitalálta, mint a többi dolgot?

- Az is lehet! – mondta titokzatosan a Mesemondó.

Akkor egy kicsit mindenki elhallgatott, és azon töprengtek, mit csináltak volna Gamez helyében. Csak a tenger fodrozódott körülöttük a hajó mentén. A távolban delfinek karcsú alakja tűnt fel, épp csak megvillant a fényes testük, ahogy fölmerültek és visszabukfenceztek a vízbe. Vagy mégiscsak sellők voltak…?

- De most már igazán mesélj sárkányokról! – törte meg a csendet egy eleven tekintetű fiúcska.

- Meg cowboyokról!

- Mesélj mégegyet! Mesélj még!

Így ment ez nap mint nap, és a gyerekek el nem unták. Sőt, még Frugiilega sem: félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket, ki nem hagyott volna egyet sem.

Az egyik lány meg is jegyezte egyszer:

- Mintha az a sirály is a mesét hallgatná!

- Könnyen lehet! – felelte a mesemondó.

Néha a Stefánia lehorgonyzott a tenger közepén, és a gyerekek sikongatva ugráltak a vízbe, némelyeknek búvármaszkjuk is volt, azzal kémlelték a vízi világot.

Különböző halak úsztak el mellettük: aprók és színesek hatalmas rajokban, meg magányosak, nagyok, kövérek és barátságosak. De volt köztük tarajos, sárkányforma, gömb- és egészen tüskés, spanyolos táncot járó tűzhal is. A korallszirteken és moszaterdőkben cafrangos-sallangos gúnyájú, pöttyös vízicsigák barangoltak, és tengeri csillagok, lapos kagylók hevertek.

Furcsán fordított világ volt ez: a csigáknak többnyire nem volt háza, mégis ezek voltak a legszebbek és legélénkebb színűek. Viszont a gyerekek által üresnek vélt csigaházakban meg rákok laktak.

Egy kislány, pont az a komoly arcú (talán Sárának hívták) egy napon messzire úszott a többiektől, és egy olyan állattal találkozott, amihez hasonlót még sose látott: hatalmas, zöld jószág volt, a teste gömbölyded volt, mint egy fókának, de hosszú, kígyószerű nyaka volt, és olyan feje, mint valami dinoszaurusznak. A kislány először vissza akart menekülni a többiekhez, amikor meglátta ezt a különös élőlényt, de aztán belenézett a szemébe, és úgy döntött, mégsem úszik el előle: az állatnak hatalmas, mély tekintetű fekete szemei voltak, inkább szomorkásak mint barátságtalanok. Óvatosan közeledett a lányhoz, azután megállt mellette, és hosszan nézték egymást. Különös lény volt ez, mint valami régi időkből itt felejtett ősállat. Rettenetesen öreg, és rettenetesen magányos. Talán utolsó élő képviselője valamilyen rég elfelejtett fajnak. Sára összeszedte minden bátorságát, és megsimogatta a furcsa lény fejét. Az állat barátságosat horkantott, és egészen közel hajolt a kislányhoz. Sára úgy érezte, mintha hangok nélkül beszélne hozzá, panaszkodtak azok a hatalmas szemek, halászokról, szigonyokról, sok elveszített, kedves lényről és magányról. Azután ahogy jött, úgy el is tűnt a hatalmas állat.

- Sára, Sára, merre jársz?! – hallotta meg akkor a kiabálást a lány a hajó felől. A nővére volt, majd’ a lelkét kikiabálta már, rettentően kétségbe volt esve, csupa könny volt a szeme is- Hát te meg hol jártál?! Már azt hittem, vízbe fúltál, vagy elkapott valami ronda dög és megevett! Hogy tehettél ilyet, soha de soha ne kóborolj el mellőlem ilyen nagyon!

- No, de most már ne szidd, hanem annak örülj, hogy megkerült! – kelt a lány védelmére a Mesemondó. – Nem kell aggódnod, errefelé csak barátságos lények laknak, nem bánthatja senki.

- Sára, hol voltál? Már mindenütt kerestünk!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, kivel találkozott. – mondta a mesemondó.

De Sára csak nézett rájuk, kifürkészhetetlen tekintettel, és nem mondta meg nekik.

- Kalózok, fedélzetre fel! – vezényelt egy reggel a Mesemondó. Nagy nap a mai! Mert meghódítjuk a Lakatlan Szigetet!

Nem is sziget volt az igazán, hanem csak egy lakatlan partszakasz. De a sekély vízben gyönyörű kagylóhéjakat lehetett találni, és kedves, tenyérnyi szárazföldi teknősök mászkáltak a part menti bozótban.

-       Na, most aztán vége a potyautazásnak! – mondta akkor Frugilega. – Irány észak! Innen már nincs messze Nyanyó erdeje.