2015. február 10., kedd

Földből növekvő, égen járó





Jéjé, holá, jéjé
fent az Isten, lent az ember
jéjé, holá, jéjé
az Isten: Isten,
az ember: ember,
egyik is, másik is úr a maga honában
egyik is, másik is ura otthonának."
(afrikai mítosz)


Egy szép és komoly játék. Ez jut eszembe, ha Sándor Anna foglalkozásaira gondolok amit Boldizsár Ildikó Metamorphoses Meseterápiás Módszerét alkalmazva tart. 

Legendákat, teremtéstörténeteket hallgatunk, utazásokat teszünk messzi földre és saját magunkba. Annának nagyon szép hangja van, szépen is mesél: Kalevalát, vagy éppen afrikai mítoszokat. Vele együtt teremtjük a világot, az embert. A saját világunkat is: megkeressük, hogy melyik jelenet fog meg a mesében, van ránk hatással, milyen érzelmek, illatok vannak jelen a mese számunkra fontos részében. Elgondolkozhatunk rajta, hogy milyen teremtő erőt használunk az életünkben, a tüzet, a földet, a vizet vagy éppen valami egészen mást, ami a munkánkból adódik. 

Azt hiszem, az ember bármit olvas, hallgat, hajlamos benne választ keresni az őt foglalkoztató kérdésekre. Volt egyszer egy jóbarátom, akivel mindig előre megbeszéltük, hogy milyen könyvet olvassunk el (két különböző városban, de egyszerre), majd hajnalokig vitatkoztunk interneten a szereplőkről meg a cselekményről. Magunk sem gondoltunk bele, hogy milyen önismerethez segítettük hozzá egymást vagy árultunk el magunkból dolgokat. Ilyesmi ez a "meseterápia" is, és nincs is ezzel semmi baj. Persze sem a barátok meglétét, sem a pszichológushoz járást nem pótolja, ha az ember egy ilyen nyilvános körbe jár el. Ez inkább egy magányos belső utazás, mert ha ki is mondjuk, hogy ki hol látja magát a mesében, nem firtatjuk, hogy mi az a valós életben meglévő problémája, amiért ezt a képet választotta. (Sőt, még ennyit sem kell kimondani, ha valaki ezt sem szeretné a többiek tudomására hozni). De már ezzel is izgalmas élményekben lehet részünk, hasznos megállapításokra juthatunk saját magunkkal kapcsolatban. 

A gyógynövénytáborok is eszembe jutnak, ahol azt tanultuk, hogy semmiképpen ne hagyja el az ember a fontos gyógyszereit, de ha csak egy picit meg van fázva, akkor nyugodtan teázgathat azért. Na ilyen gyógynövénytea is ez a foglalkozás, hogy aki nem komolyan depressziós, csak picit elveszett a világban, esetleg ki akar szakadni a hétköznapokból és segítséget szeretne kapni, hogy tudjon önmagára is figyelni, az miért ne járhatna mesekörbe. (Úgy is tűnik nekem, hogy egyre több mesekör, "női kör" jelenik meg. Alighanem sok a magányos, útkereső ember, ezért is kellenek a mesék). 

De elmesélem a tegnapi találkozásomat egy különös lánnyal: azt a feladatot kaptuk Annától, hogy az asztalon lévő kupacból válasszunk egy képet. Hevert ott mindenféle ember fotója, öreg, fiatal, gyereké is. Olyat kellett keresni, aki szimpatikus és megfog valamiért. Ahogy ránéztem az asztalra, azonnal megláttam egy, az internetről már számomra régtől ismerős képet, egy zöld szemű, űzött tekintetű, de gyönyörű, sötét bőrű lányét. A ruhája kicsit hasonlított az indiai táncosok ruháihoz, bár utóbb kiderült, hogy a lány eredetileg burmai. Meghallgattunk egy afrikai mesét az ember majd a lélek születéséről, majd mi is lelket leheltünk a fotón lévő alakba. Elgondolkoztunk rajta, ki ő, mi ő, milyen anyagból teremtenénk meg és milyen kérdést tennénk fel neki, ha lehetne. 
Néztem a lány szakadozott, kopott, piros ruháját, sötét bőrét, különös szemét és arra jutottam, hogy ő földből van. A föld számomra alaktalan, durva valami. Formátlan, súlyos és még sok szenvedést tartalmazó életet képzeltem a lánynak. 
Akkor a kérdést kellett feltenni az általunk választott, teremtett alaknak: engem leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon kihez ment feleségül? De aligha választott jól, talán nem is választhatott ő maga, hanem a szülei tették helyette. Hanem azért késő öregkorában talán megtalálta a nyugalmat és a boldogságot, mondjuk valamilyen kézműves tevékenység vagy kerti munka által. Ahogy a föld is mindig képes megújulni, úgy ő is képes erre. 

Végül Anna arra kért bennünket, hogy behunyt szemmel képzeljük magunk elé ezt az embert, és gondoljuk el, hogy a kezében ajándékot nyújt felénk: egy maréknyit abból az anyagból, amiből teremtettük. Egy marék földet kaptam, felruházva a tulajdonsággal, amit gondoltam erről: a szenvedésekkel teli, de végül boldogságot és megnyugvást hozó élettel. Elfogadtam az ajándékot. 

Aki kedvet kapott hasonló játékhoz a fantáziával, mesékkel és önmagával, annak pedig:








2015. február 3., kedd

Bigyók - csipkebogyó és medvehagyma


A véletlen úgy hozta, hogy egymást követő napokon kóstolhattam meg a Magyar Környezeti Nevelési Egyesületnél (barátainak csak MKNE) BioBia vadnövényes finomságait, illetve én magam is főztem valami "vadat": csipkebogyó lekvárt, ami a naptáramban hetek óta a "csipkebigyó" felirat jelzett nekem előre, hogy el ne felejtsem. 

No de először Biáról: már hosszú ideje követem nyomon facebookon a BioBia Porta Pajta Szálló oldalán Németh Bia tevékenységét, Dénes Andrea Erdőkóstoló blogjával egyetemben, és így távolról is igyekszem figyelni és tanulni. Mindketten a mindenféle izgalmas, vadon termő ennivalók jó ismerői, csuda inspiráló fotókra és receptekre lehet szert tenni az oldalaikon. Sajnos személyesen eddig még egyikükhöz se volt szerencsém, ezért örültem olyan nagyon, amikor megtudtam, hogy az MKNE Ökoesték sorozatában ezúttal Bia lesz a vendég. Kicsit késve érkeztem a Pulikuckóba, de azonnal magába fogadott az egyesületnél megszokott közvetlen hangulat. Régi ismerőseim szeretettel üdvözöltek és azonnal helyet szorítottak nekem a Bia finomságaival megrakott asztalnál. Volt ott erdei gomás céklakrémes házikenyér, a facebookról már jól ismert, de általam először megkóstolt "medvehagyma bigyó" (a medvehagyma termését teszi el kapribogyó szerűen Bia), nyersen fogyasztható gombák, néhány érett csipkebogyó... Legjobban az a nagy kupac zöldsaláta lelkesített, amiben rögtön felfedeztem kedvencemet, a turbolyát. De újdonságként derült ki számomra, hogy ehető a galaj is, meg a vékony, snidlingre emlékeztető kígyóhagyma, aminek az ízével alig tudtam betelni. A felhozatal kevésbé vad részéhez tartozott az aszalt alma és az aszalt füge, ami a Mecsek Zöldutas fiatalok házi készítésű aszalójában készült. 


(fotó by MKNE)


A kulináris élvezetek mellé pedig sok-sok remek sztorit és hasznos ismeretet kaptunk,  alig győztem jegyzetelni a rengeteg zöld szervezet nevét, amiket mind meg szeretnék ismerni. Megtudtam, mi az általam beszédtechnikán rendszeresen gyakorolt versben szereplő "cserény": lapos aszalókosár! De ma már inkább néprajzi múzeumban találni ilyet. Azért jó kis szó! Szó esett a medvehagyma egyre aggasztóbb helyzetéről is: hogy szegény éppúgy divatba jött, mint a hóvirág, és lassan megérdemelne egy védetté nyilvánítást, de valamiképp mérsékelni kéne a túlgyűjtését. (Első sorban a kamionszám külföldre hordott hagymákra gondoltak a beszélgetés résztvevői). Hasonlóan fontos lenne a "felelősségteljes turizmus"ra való odafigyelés Magyarországon, hogy ne terheljük túl se a környezetet, se a népszerű üdülő- vagy fesztiválfalvakban élő embereket. Van még miben fejlődni, na. 
De a borongós gondolatok mellett Bia örömmel mesélt az általa tartott Ökobüfék sikeréről, hogy az emberek nyitottak és érdeklődőek, szívesen rendelnek esküvőre, érettségibankettre is helyi termékekből és erdei növényekből álló menüt, viszik őhozzá a Kab-hegy oldalába osztálykirándulásra is a gyerekeket, ahol megismerkedhetnek a vadon termő gyógy- és ehető növényekkel. Bia a környékbeli falvak közösségi életének szervezésében is részt vesz, a Madarak és fák napján nyugdíjasok, diákok és sérült emberek ünnepeltek együtt a szabadban. 
A tanulság? A nem túl meglepő és szokásos "mérték". Hogy lehet kirándulni, erdő-mező gyümölcseit fogyasztani, vidékre utazni, csak mértékkel és tisztelettel. Sőt, kell is! 

Másnap Bia előadásától fellelkesítve vettem elő a mélyhűtőből az ősz óta sorára váró csipkebogyó - és somkészletet, amire most lett végre időm, hogy elkészítsem. A művelet valóban meglehetősen macerás, de a végeredmény mindent megér. De ha az embernek olyan jó társasága akad hozzá, mint nekem, akkor még a macera is feledhető. :)



Itt olvadnak ki a csipkebogyók és a somok:


Puhára főztük őket:


Nagyobb lukú teaszűrőn átpasszíroztuk. Ehhez a fakanál megfelelőbbnek bizonyult az addig használt evőkanálnál. Korábbi tapasztalataimból okulva két teaszűrőt is befogtunk a művelethez.


Amíg ketten a teaszűrőn átpasszírozással bíbelődtek, addig egy harmadik ember a sűrű szűrő helyett használt olajlefogó szita lukacsain passzírozta át másodszorra a masszát. (Mégkisebb lukú szűrőt nem sikerült találnunk, de alighanem ez a nagy felület kényelmesebb és praktikusabb is egy csepp teaszűrőnél).


A készülő lekvárt másodszorra és megfőztük és forró gőzzel csírátlanított üvegekbe töltöttük. Cukrot, tartósítószert egyáltalán nem tettünk bele, de nem lett olyan vadul sok lekvárunk, másrészt ideje se lesz megromlani.



Párom kóstolgatja a készülő lekvárt :) Jó lesz!


És íme a végeredmény! :) Szorgos segítőink is hazavihettek egy-egy üvegcsével, és még nekünk is bőven maradt. Most aztán kenhetjük, kenyérre, kölesre, sütibe... :)))


Amíg a bogyók főttek, sütöttünk gyurmát is. :P A pici makkok fülbevalók lesznek, a levelek kitűzők, a nagy makk talán medál vagy csak szobadísz.