A verseny döntője tegnap előtt este zajlott, egy óránk volt megadott képről írni egy történetet. Rendkívül érdekes, intenzív élmény volt ilyen rövid idő alatt írni valamit, de ez valahogy más volt, mint az egyetemi vizsgadrukk: ilyesmit érezhetnek az autóversenyzők, meg a motorosok, (vagy a szél hátán lovagoló boszorkányok ;). Valami száguldás, valami nagyon ott és akkor.
Sajnos a döntőt nem sikerült megnyerni, viszont egy másik írásomra ("Tudod, az a lány..." kezdetű) közönségdíjat kaptam. Facebookos likeok száma alapján díjat nyerni kétes dicsőségnek tűnhet... de ebben az esetben komolyan hiszem, hogy ismerősök és ismeretlenek tényleg azért nyomták meg a "tetszik" gombocskát, mert komolyan is gondolták.
A döntős írások közül csak a nyertes került fel a facebook oldalra, a későbbiekben a verseny során beérkezett valamennyi mű egy közös blogban kap majd helyet. Ráadásul a Kossuth Kiadó munkatársai még egy ajándékot adtak a szerzőiknek: behívtak bennünket egy személyes találkozóra december hetedikén délután. :) Ennek azért is nagyon örülök, mert élőben is találkozhatok a játékostársaimmal, akikkel annyit ugrattuk egymást, és izgultunk egymásért az elmúlt napokban, és kiderül, ki volt Vándorsólyom Kisasszony, akit én következetesen Vándorsólyom Kapitánynak tituláltam, és akinek Matróz néven írtam a leveleim. :P (Majd ők is biztosan nagyot néznek, ha az oldalon játszott szerepem szerinti tenyeres-talpas matróz helyett megjelenek teljes 157 cm-es, 48 kg-os valómban...) Meg persze sose árt, ha valakit, aki írogat néha napján, meg akar nézni magának egy kiadó...
Mivel a döntős írásaink nem kerültek fel még eddig sehová, úgy gondoltam, hogy legalábbis egyelőre kiteszem ide az enyémet, hogy azok is láthassák, akik nem, vagy csak ritkán járnak a moly.hu oldalon, ;) (ahová különben "karcolni" szoktam a félkész dolgaimat).
tehát ez volt a megadott kép:
és ezt írtam róla:
A fák nem kiabálnak
Nyári délután van, képeket nézegetünk az unokámmal. Hosszú-hosszú családi históriákat mesélek, számára sose látott, rég volt emberekről. Neki mesevilág elevenedik meg. Csendben figyel, kicsi lány, angyalszemű. Olyan tiszta tekintete van, gyönyörű, nagy, kék szemei, szakasztott, mint amilyen az anyja volt ennyi idősen. Békés, csendes gyerek, kilenc éves. Kiborítottam a képeket az asztalra a kopott, fehérre festett fadobozból, most élvezettel turkál közöttük. Sorra rábök egy-egy képre, kérdezgeti, hogy ki a bácsi. Hirtelen a céllövöldés fotót veszi a kezébe.
De vidám délután volt az is! László azzal állt elő, hogy ma az asszonyokon a sor, a férfiak nem lőhetnek. Mit össze ügyetlenkedtünk azokkal a puskákkal! De mennyit nevettünk rajta!
Megint elgondolkoztam, Anna csillogó szemmel, várakozóan néz rám, hanem aztán hirtelen újra a céllövöldés képre pillant, és azt mondja:
- Nagyanya, erről a képről én akarok mesélni neked! Nézd csak, ennek a fának arca van! Nagy, fekete, sötét szemöldökei. Ott fent, a tető magasságában. És icipici pötty az orra, kis fitos, mókás. Mégsem vidám. Hiszen látod, egyedül van. Oda építették a bódét mellé, és nem láthatja a barátait, az erdő többi fáját. Képzeld csak el, mindenki nevet körülötte, szól a zene, csillog-villog a sok játék, ő meg egyedül, mindig egyedül van.
Hirtelen megijedek a komor gondolataitól. Honnan van ebben a kislányban ennyi érzékenység, ennyi fogékonyság a szomorúságra? De belemegyek a játékba.
- De hiszen a többi fa lombja is látszik a bódé felett, közel vannak! Talán látja őket, tud nekik kiabálni.
Annuska szigorúan néz rám:
- A fák nem szoktak kiabálni.
Tény. A gyerek egészen zavarba hoz vele, minden mesebeli gondolat ellenére nagyon is két lábbal áll a földön. A fák márpedig nem kiabálnak.
- Tudnának. – teszi hozzá bizalmasan- De nem akarnak. Soha. Akkor se, ha nagyon fáj nekik valami.
- Vannak ilyen emberek is… A nagyapád is ilyen volt. Soha nem kiabált. Nem sírt. Akkor se, amikor nagyon-nagyon beteg volt. Én nem ilyen vagyok…
- Te kiabálsz! – nevet – És anya is. Ha elbotlik az elöl hagyott játékokban. Ha beüti a könyökét. Vagy ha ki akar szólni a postásnak hogy ne menjen tovább, mert lassan ér le az emeletről.
- Te is kiabálsz néha játék közben.
- Szoktam? – kérdezi, csöppnyi aggodalommal. – Pedig milyen jó lenne olyannak lenni, mint a fák. Akkor is, ha szomorúak.
- De talán nem is olyan szomorú ez a fa… - kezdi rá újra, forgatja a képet- Hiszen üzenni azért tud a többieknek.
- Üzen a széllel. És a madarakkal. – kapom el boldogan a felém nyújtott mentőövet.
- Dehogy! A szellőt nem hallanák meg a puskaropogástól, meg az emberek állandó nevetgélésétől, kiabálásától. A madarak meg csak egészen ritkán repülnek arra, félnek a zajtól.
- Hát akkor?
- Az erdőben, a fák odvában denevérek laknak. Azokkal üzen. Éjszaka. Nappal ilyen morcos csak, mint itt a képen. Várja az éjszakát, hogy beszélgethessen a barátaival.
Kicsit megkönnyebbülök, na végre valami pozitív fordulat.
- Ha az emberek nem zajonganának, akkor nappal is tudna beszélgetni a barátaival. – mondja Anna, most ő gondolkozik el, valahová nagyon messzire néz- Ez egy nagyon régi kép, ugye?
- Régi. – hagyom rá.
- Akkor talán nincs is már meg ez a bódé. Talán az emberek már elmentek onnan, és újra csupa erdő van a helyén.
- Lehet. – mondom óvatosan, nem egészen értem mit akar kihozni belőle.
- Akkor jó. – nyugszik meg végre. – Akkor már biztosan nem szomorú, és nincs már egyedül.
- Azért én szeretném, ha meglenne az a bódé. Mert nekem olyan kedves emlékem, az a sok nevetés, az a délután… Ha már az emberek közül már alig-alig van meg valaki, akik körülötte állnak.
Annának sírásra görbül a szája. A fa, meg talán az emberek miatt is. Gyorsan elhessegetem a rémképet, egyébként sincs igazam.
- Micsoda önző alak vagyok! Csak azért legyen ott ez a zajos céllövölde, hogy holmi öregasszonyt megnyugtasson, hogy nem múltak el élete helyszínei. Nem, legyen csak a földel egyenlő, hadd beszélgessen az a szegény fa a barátaival.
Annuska újra mosolyog, nézegeti a képet.
- Elkérhetem? Csak egy kicsit. Kölcsönbe. Szeretném lerajzolni, hogy milyen most. Amikor boldog.
- Persze, vidd csak! De majd mutasd meg, milyen lett!
Annuska boldogan szalad a képpel, libeg utána a virágos szoknyája, mogyorószínű, hosszú haja. Szikrázóan napfényes, meleg, nyári délután van.
Valahol a világban van egy nagyon boldog, öreg fa, aki végre visszakapta a barátait. És egy nagyon boldog kislány, az Anna.
Meg egy bolond öregasszony… Az vagyok én. Akit meg az unokája mosolya, csapongó fantáziája tesz boldoggá.
